Az Európai Unióval kapcsolatos ügyeket általános érdektelenség és/vagy tudatlanság övezi, ehhez társul az a meggyőződés, miszerint a minket érintő rettentően fontos dolgokról születik döntés a kulisszák mögött. A Lisszaboni Szerződés körüli huzavona remekül mutatta a helyzetet – a homályos dokumentumot itthon szó nélkül elfogadta a parlament, nem is alakult ki vita arról, mit tartalmaz az irat. Ennek megfelelően fogalmunk sincs róla, pontosan mi változna a szerződés életbe lépésével. Összefoglaló következik dióhéjban, több részben.
Először egy kis történelem. Az EU ugyanis napjainkban egy rozoga házhoz hasonlít, ami azért nem lakható, mert találomra építették hozzá az oldalfalakat és az emeleteket, de idáig is el kellett valahogy jutni.
A második világháború után kollektív félelmek igazgatták Nyugat-Európa lakosait. Nem tűnt kecsegtető perspektívának az élelmiszerhiány miatti éhenhalás, a keletről terjedő vörös veszedelem, de a legpraktikusabb problémának mégis az az apróság bizonyulhat, hogy a lakosság az áram- és energiahiány miatt csak gyertyafénynél nézheti a fekete-fehér tévét. A létbizonytalanságtól való félelem, illetve a pozitív utópiákat olvasó vezető politikusok optimizmusa ahhoz vezetett, hogy egymás után megalakult az Európai Szén- és Acélközösség (Montánunió, 1952), az atomenergia-felhasználás terén való együttműködést szabályozó Euratom (1958), valamint az Európai Gazdasági Közösség (1958). Ezek a közösségek két célból jöttek létre – egyrészt lehetővé tették az alapszintű együttműködést az energia- és a gazdaságpolitika terén, másrészt a kooperációba a kezdetektől fogva bevonták az örök ellenséget, (Nyugat-) Németországot. Elsősorban azért, nehogy eszükbe jusson még egyszer olyan antiszociális kalandba fogni, mint a második világháború.
Az illetékeseknek nagyjából nyolc évükbe tartott rájönni/átverni az illetékes parlamenteken, hogy három külön testület helyett igazából egyetlen, egységes szervezet is képes lenne mozgásban tartani az együttműködést – 1967-ben létrejön az egyesített Európai Közösségek. A három szerződéshez hozzácsaptak egy, a gyakorlatban inkább szimbolikus deklarációt a munka és a tőke szabad áramlásáról, mezőgazdasági és külkereskedelmi együttműködésről, megalakult az Európai Parlament (ha valaki most panaszkodik, hogy az EP-nek nincs igazi hatásköre, a régi parlamentet látva sírva fakadna). Az EK alapkoncepciója, hogy a gazdasági ügyek -rengeteg kivétellel- közösek, minden más a tagállamok dolga.
A gazdasági együttműködés tökéletesen működött addig a pillanatig, amíg az egyre csak gyarapodó tagállamok egyre csak gyarapodó gazdasága komoly bajba nem került. Az olajválságtól terhes hetvenes években kiderült, hogy tökéletes harmónia csak papíron létezik, a tagállamok, foggal-körömmel védik gazdasági előjogaikat, az együttműködés további kiterjesztéséről pedig szó sem lehet. Az Európai Gazdasági Közösség kis híján harminc évig topogott egy helyben, forradalmi változás nélkül.
A lehetőséget a kiugrásra a kommunista rendszerek bukása hozta meg Közép- és Kelet-Európában. Az EK fejesei tudatosították, hogy a szervezetnek két lehetősége van: begubózni és messziről kívánni sok szerencsét a legmélyebb gazdasági problémákba süllyedő kisállamoknak, vagy nyitni és egyesíteni a lehetőségek függvényében az egész európai piacot. A kettes verzió győzött, ehhez azonban komoly szerkezeti változásokat kellett véghez vinni az EK szerkezetében. 1993-ban a Maastrichti szerződés életbe lépésével alakult meg a klasszikus, mindenki által ismert Európai Unió.
(folytatjuk)