Becsszóra, erősen gondolkoztam rajta, hogy valami buzdító, pozitív hangvételű cikkel állok elő a megyei választások előtt. Bármennyiszer fogtam neki, nekrológ lett belőle. Az urnák lezárultak, az eredmény többé-kevésbé ismert, itt az ideje foglalkozni azzal, hogy állunk. Régen nem választhattak már a felvidéki magyarok ilyen népes felhozatalból (MKP, Híd, SaS, SDKÚ, Júdeai Népfront), és soha nem volt a felhozatal ennyire gyenge.
Azt látni, hogy bukott az MKP, talán még nagyobbat bukott a Híd, végeredményben pedig csengettek a felvidéki magyarság megyei szintű képviseletének. Hosszú távú következtetéseket a két magyar párt népszerűségéről nem lehet levonni, mivel hiányzott a nagyágyúk, Bugár Béla és Csáky Pál mindenhol feltűnő mosolya és a kampányt megelőző szlovák világvége-hangulat. Egyedül Gál Gábor égette magát azzal, hogy neves politikus létére megyefőnöknek jelöltette magát (és elbukott), Biró Ágnes se nem tehetséges, se nem népszerű. Őszintén szólva a megyei választásos rendszer amúgy is a magyar pártok rákfenéje: programot nem lehet villantani, mert nincs mit, jellegzetes, megyei szinten népszerű politikusokat meg nem tudott kinevelni se az MKP (ez az MKP szégyene), se a Híd (ironikus módon ez is az MKP szégyene, erről majd később).
Kezdjük a nagyobbik testvérrel. Az MKP eleve feltartott kézzel állt rajthoz Nagyszombatban, megadva az esélyt a kiugrásra a megyefőnök-jelöltet állító Hídnak. Bíró Ágnessel próbált kampányolni Nyitrán, az egyetlen sikerélménye pedig a mélyvörös Zdeno Trebuľa azonnali megválasztatásához kötődik (nem mellesleg a Híddal karöltve a színmagyar, jobboldali szlovák pártok által támogatott Süli Jánossal szemben). Ami a képviselők számát illeti, a kerületekben már csak mutatóban vannak magyarok, helyi többségre számítani sehol sem lehet. A kudarcot részben lehet a Hídra fogni, ami sikeresen megosztotta és valóban „elsüllyesztette a rendszerben” a magyar szavazatokat, csak hosszú távon nincs sok értelme. A Híd-jelentette konkurencia egy szempontból volt eddig hasznos a magyar párt számára, sikerült végre elővarázsolni egy hosszú távú stratégiai tervezetet (mellesleg egy éve ígérték szüntelenül, de még a megboldogult Bugár Béla is utalgatott rá, hogy valami készül).
A Híd még nagyobbat hasalt. Igaz, a mosolygós arcocskákkal való kampánnyal nem az volt a célja, hogy most, ebben a pillanatban győzze le az MKP-t, a narancssárga plakátáradat egy hosszú távú stratégia része. Másrészt szédületes iramban veszítették el azt a minimális hitelességet, ami még volt nekik. Új arcok, új gondolatokat megfogalmazva a kézfogás reményében politizálnak – szerették volna elhitetni a nyilvánossággal, aztán persze hamarosan kiderült, kik is az új arcok. Az MKP örökké sikertelen második vonala, a resztli, azok a helyi politikusok, akik képtelenek voltak magukat benyomni a párt megyei listájára. Másnap átléptek, az új párt pedig tárt karokkal fogadta őket. A Híd egy mentőcsónak, menekülőútvonal azoknak, akik képtelenek voltak maguknak kibokszolni egy zsíros posztot az anyapártnál. A megyei választások tették véglegesen azzá, megformálódott a helyi tagság. És mivel a tagság olyan, amilyen, nem is lesz helyi szinten nagy ideológiai harc a két párt között. A politizálásra hajlamos egyének számára pontosan kétszer annyi karrierlehetőség nyílik, mint korábban, ha az egyik helyen megbuknak, a restart gombot megnyomva elkezdhetik újra karrierjüket a másik pártban.
Csak dióhéjban emlékezzünk meg a többi párt szerepléséről. Bebizonyosodott, hogy Sulík személyi kultusza helyi szinten semmire sem elég az SaS-nek, a Smer és a HZDS pedig igazolta, hogy a tétova ellenzék egyszerűen képtelen akkora tömegeket megszólítani, ahogy azt láttatni szeretné a nyilvánossággal. Szomorú helyzetkép.