A szlovákiai magyar lét legnagyobb problémája, hogy nagyon kevés dologra lehetünk szívből büszkék. Sőt, általában nem is merül fel az emberben, hogy a Felvidéken van mire felvágni, ami nem múltbéli legenda, várrom, vagy egy képről bámuló szimpatikus bácsi. Már csak ezért is lehet örülni annak, hogy hozzáértő, tehetséges filmesek összefoglalták videón a felvidéki magyar lét értelmét. Nagyjából.

Akár csak tíz éve minden sokkal egyszerűbbnek látszott a Duna túloldaláról. A magyarországi belharcok még nem éreztették komolyabban a hatásukat a határon túl, könnyebb volt elhinni az egységes magyar nemzet illúzióját. Az anyaország gazdasági és szellemi fölénye miatt sokkal büszkébben, kétségek nélkül vallhattuk magunkat magyarnak, örülhettünk a magyarországi sikereknek. Mára a magyar társadalom alapjaiban roppant meg, a politikai elit hiteltelenné vált, csakúgy, mint a liberálisok és a szocialisták. A szélsőjobb a legszívesebben újradefiniálná a magyarságot, hulljon a férgese, a régi sikertörténetekből szinte semmi sem maradt. Lehet erre a Magyarországra alapozni a felvidéki identitást? Aligha.

Ugyanúgy nem, mint a szlovák hagyományokra. Kulturális szempontból nagy a szakadék a két nemzet között, s ha nem lenne a szlovák erőfölény, az állami passzív erőszak, talán jóval lassabb ütemben folyna az asszimiláció.

A gond az, hogy a felvidéki magyar még mindig aszerint ítéli meg magát, mennyire jó magyar, vagy -horribile dictu- mennyire szlovák, majd arra a következtetésre jut, hogy egyiknek sem elég jó. Pedig pont a fordítottja az igaz, több egy magyarnál, és több egy szlováknál. Kettős látásmóddal bír, alapból tűrhetően beszél az anyanyelve mellett egy szláv nyelvet, szélesebb körű lehetőségei vannak, annál, mintha nem lenne kettős kötődése. Mégsem divat előnyként nézni a kisebbségi létre.

Menekülő van is elég. Mivel a felvidéki identitás alapvető támpontjai hiányoznak, két irányból is érvényesül a szívóhatás. A szlovákiai asszimilációról mindenki tud és fájlalja, sokkal kevesebbet beszélünk viszont a  folyamatosan Magyarországra szivárgó felvidéki magyarokról. Nyilván, a gazdasági motivációk legalább annyira fontos szerepet játszanak abban, ki hol köt ki végül, de a hiányzó erős regionális kötődés egészen biztosan nem segít a folyamaton.  Káros a közösségre, ha valaki átköltözik Budapestre? Ha úgy vesszük, az illető magyar, nem, ha felvidéki magyarként tekintünk rá, akkor bizony minden egyes áttelepülő elveszett ember.

Nem mintha túl sok tényező tartaná vissza. Vannak a szlovákiai magyarságnak olyan intézményei, amellyel mindenki tud azonosulni? Nincsenek, talán a DAC focicsapatából lehetne hasonló. Vannak olyan helyi ikonok, példaképek, akik bevallottan szlovákiai magyarként vitték valamire? Néhány színész és sportoló talán. Az a helyzet, hosszú, kitartó évek munkájával elértük, hogy felvidéki magyarnak lenni manapság kimondottan ciki. Nem menő. Nincs divatban védelmezni ezt a furcsa, száz éven át önállóan fejlődött identitást.

Ezért is jó a videó, mert valamilyen kapaszkodót ad, megmagyarázza, hogy van mire büszkének lenni, mert van, ami összeköt – legyen az ember Pozsonyba szakadt egyetemista, füleki bolti eladó, vagy szepsi magánvállalkozó. Nem azért felvidéki magyar az ember, mert az MKP-ra, vagy a Hídra szavaz, (bármennyire szeretnék ezt elhitetni a politikusok már húsz éve) hanem mert megvannak azok a közös pontok, amit mindenki a magáénak vall.

A magyarság fennmaradásáért vívott harcot sem a politika, hanem a civil kezdeményezések döntik majd el, és minden tiszteletem ellenére ez nem a múltban élő skanzenjellegű  Csemadok lesz, hanem a fiatalokat valóban megérintő, valamilyen pluszt nyújtó mozgalmak. A kétséges alapokról indult, de mára szinte a cserkészet 2.0-ás verziójává vált Baranta, a hagyományőrzők, a felvidéki hiphopos társaság… akit pedig nem érint meg a tucatnyi különböző, magyar identitáshoz kötődő szubkultúra, annak szerencsére még mindig maradt ez a videó. Végre mindenki büszke lehet arra, hogy felvidéki magyar.