P1000891

Erőss Zsolték legutóbbi, tragikusan végződő Annapurna-expedíciójából látva minden bizonnyal nem. A megkülönböztetett médiaérdeklődés miatt egy hegymászás résztvevői óriási nyomás alatt vannak, minden lépésüket és döntésüket egy egész ország (vagy a fél világ) élőben követi. Ha pedig valami baj történik, az elhangzott (félreértelmezett) médianyilatkozataik emberi kapcsolatokat tesznek végérvényesen tönkre.

A magyar hegymászók áprilisban indultak a világ tizedik legmagasabb hegyének (8091 m) meghódítására, haladásukról az egyik résztvevő, Erőss Zsolt életrajzírója, egyben az Index újságíró-bloggere, Földes András tudósított a Himalája blogon. Az expedíció szomorú tragédiával végződött, az egyik mászót, Horváth Tibort ereszkedés közben sodorta el egy jéglavina. A csúcstámadás sem sikerült, a túlságosan kimerült Erőss Zsolt a legfelső, négyes táborból volt kénytelen visszafordulni. Még haza sem értek a megmaradt magyar hegymászók, azonnal konfliktus robbant ki az egyik mászó, Mécs László és a többiek között, melyet a nyilvánosság online követhetett (és kommentelhetett) a blogjaikon. Mécs szerint Földes torzította a valóságot, és rossz fényben tüntette fel őt és az alaptáborban maradottakat, mikor azzal vádolta őket, hogy cserbenhagyták az ereszkedő Erőss Zsoltot.  Mécs és a többiek azóta nem is szólnak egymáshoz, a vádaskodás viszont újra megjelent Erőss hazaérkezése után, mikor sorra adta az interjúkat a médiának.

Erőssék történetét sokan a tipikus magyar önostorozással magyarázzák: „magyaros kis expedíció lett ebből” vagy „ilyen csak magyarokkal történhet meg”, „nekünk vannak ilyen hegymászóink” – hasonlóképpen a más helyeken felmerülő „csak nekünk van ilyen elitünk, országunk” mantrához. Holott a fenti esethez kapcsolódó szomorú viták más, rosszul végződött expedíciókra is jellemzőek, sokszor tízmilliókat zavarva össze arról, hogy mi is történt valójában.

Ennek az 1996-os Everest-tragédia az egyik legdöbbenetesebb iskolapéldája. Azokon a sorsdöntő májusi napokon több csapat tolongott a hegyen, nehezen haladtak fölfelé, sokszor egymást akadályozva. Többen nem fordultak vissza időben, sokukat már akkor felőrölt a hegyibetegség. A délután kezdődő hóvihar aztán megszedte a Hegy vámját, nyolcan maradtak ott mindörökre, köztük két hegymászó legenda is. Azok, akik visszajöttek, egy életre szóló csúnya vitába keveredtek: Anatolij Bukrejev Hegyi őrület és Jon Krakauer Ég és jég című könyveikben mondják el a saját verziójukat a Halálzónában történtekről, melyekben kibontakozik a mai hegymászás kevésbé napos oldala.

Krakauer csúnyán megvádolta a kazah Bukrejevet, miszerint hegyivezetőként otthagyta az ügyfeleit, és oxigén nélkül mászott. Állítólag emiatt romlott a teljesítménye, és a mentésben sem tudott részt venni. Krakauer – aki a népszerű Into the Wild szerzője – hírnevének, szakmájának köszönhetően nagyobb hatást tudott a médiában elérni a saját verziójával. Inkább neki hittek, mintsem az egyébként vérprofi hegymászó, de angolul rosszul beszélő és írói vénával kevésbé megáldott Bukrejevnek. Mialatt a hóviharban és sötétben lefelé botorkáló mászók az életükért küszködtek, a felsőtáborban a kazah hegyi kalauz vívta reménytelen harcát a többi kifáradt mászóval, hogy segítsenek neki kimenni a viharba, menteni az odafönt rekedteket. Senki sem csatlakozott hozzá (Krakauer a sátrában hevert kimerülve), így egyedül vágott neki a 8000 méter fölötti éjszakának, sikeresen megtalálva az ereszkedők egyik eltévedt csapatát.

Az Everest csúcsára vezető Déli-nyereg 1996. május 10-én. A képet délután egy órakor készítette Scott Fischer, ilyenkor a mászóknak már vissza kellett volna fordulniuk

A médiamegjelenés kritikus üzleti marketingelemmé vált a hegyi expedíciók szervezői számára. Élő médiaközvetítést biztosítanak, gyakran újságírókat is bevesznek a csapatba a saját hegymászó bizniszük népszerűsítése érdekében. Krakauer ezért volt ott akkor az Everesten, a másik csapat sztárújságírójához, Sandy Hillhez hasonlóan. Ez külön felszerelés és egyfajta mentális nyomás felcipelését is jelenti a hegyre. Még az old school időkben Edmund Hillaryvel nem ment a média az Everestre, voltak is ezért jó néhányan, akik nem hitték el neki, hogy megmászta az világ legmagasabb hegyét.

A hegymászás az elmúlt évtizedekben egyre kommerszebbé vált, így egyre több olyan ember megy a hegyekbe, akiknek ott semmi keresnivalója sincs. A professzionális hegymászás (és nem csak a nyolcezreseken) alapszabályait felváltja az „ügyfélszemlélet” és a verseny. Versenyezni „lent” oké is lenne, emberi dolog, de a hegyekben sok minden másképp van, a józan belátás, legalább ugyanolyan fontos, mint a jó kötél és karabiner. Amikor a hegymászói etika („Márpedig te oda ne menj!”) nem működik, a természetre marad a szelektálás.

És talán kevesebb nyilvánosság kéne a hegynek…

Sor az alpokbéli Großvenediger csúcsa előtt

A szerző saját felvételei (a másodikon kívül)