Tavaly egy a szlovákiai pártokat elemző publikáció szakmai vitája során a pártvezetők egy részét sokatmondóan jellemezte a szerző. Ahogy mondta, míg régebben olyan képzéseket látogattak, amelyeken az egyes politikai eszmeáramlatok elvrendszerét kívánták elsajátítani, most már csak kommunikációs tanfolyamokra járnak.

Erre a jelenségre többen is felfigyeltek. A forradalmat követően azt kereste a legtöbb politikai vezető, hogy a liberalizmus, a konzervativizmus, a szocializmus egyes változatai milyen elvek mentén építik fel a társadalmat és az államot, hol vonják meg a hatalom korlátait, mely célok helyesek, és melyek nem. Ma pedig pusztán az érdekli őket, hogy miként lehetnek sikeresek. Ez a változás a szlovákiai magyar politikai életet sem kerülte el. Vessünk hát egy pillantást a probléma lényegére!

A politikát a politikai gondolkodás kezdete óta olyan emberi tevékenységnek tartják, amelyik a közügyekkel foglakozik. Minden emberi közösségnek megvannak a közös ügyei, problémái, amelyek megoldásra várnak. A jó politika segít a közösségen, a rossz pedig nem, sőt akár árthat is neki. Az értékelés elsődleges szempontja azonban mindkét esetben azonos: a közösség java.

A politikus java tehát másodlagos a köz javával szemben. Másodlagossága nem jelenti, hogy a politikusnak feltétlenül fel kell áldoznia magát, életét a közért, de azt mindenképpen, hogy saját javát a köz javával összekapcsolva, azzal együtt kell látnia és érvényesítenie. Tehát saját javát nem szabad követnie a köz javát figyelmen kívül hagyva, vagy azzal szemben! Max Weber, a huszadik század egyik kiemelkedő gondolkodója sokatmondóan tesz különbséget azok között, akik a politikáért, és akik a politikából élnek.

Minthogy sem a közélet, sem a hatalomgyakorlás nem lehetséges nyilvános információátadás, tehát közbeszéd nélkül, ezért meg kell állnunk egy pillanatra annál a kérdésnél, hogy miként jelenik meg a fentebb jellemzett kétféle magatartás modern világunk nyilvános politikai beszédmódjában.

A tömegpolitika tömegkommunikációs eszközeinek korában kétféleképpen bukkan fel a fenti különbség. Az egyik felfogás szerint a politikusnak többrétű tájékoztatási kötelessége van. Tájékoztatnia kell a közvéleményt saját céljairól, törekvéseiről, méghozzá pontosan és korrektül. De ezen túl tájékoztatnia kell a többi lehetőségről is, és ezekkel összevetve kell bemutatnia saját szándékait, döntéseit. Egyszóval arra kell törekednie, hogy a közvélemény tisztán lásson. Eközben persze saját szempontjait helyezi előtérbe, de ezt korrektül teszi.

A nyilvános politikai beszéd azonban másra is alkalmat ad. A modern tömegkommunikációs eszközök korában különösképpen. Arra, hogy a politikai vezető a közösség erőforrásait használja saját érdekékben. Ám először meg kell azokat szerezni. Politikai nyelven szólva hatalomra kell kerülni, majd hatalmon kell maradni. Ahol választások vannak, és azokat nem lehet közvetlenül manipulálni, ott meg lehet próbálkozni a választók manipulálásával.

A nyilvános politikai beszéd ezen a ponton válik hasonlatossá egy vállalat reklámkampányához. A vállalat nem a köz, hanem magánérdekeit követi. Ez piacgazdaságban rendben is van, hiszen korlátok közé szabja a verseny és a törvényesség. Egy vállalat azonban nem a politikai hatalom intézménye. Nem dönt mindenki sorsáról, és nem szedi be adójukat. (Egy jogállamban persze, ott, ahol gazdaság és politika nem fonódik oligarchikus egységgé.) Ezért egy vállalat mindenféle eszközzel hirdetheti termékeit, a vásárlók majd döntenek. Pusztán a törvényesség formális szabályait köteles betartani, a tartalom rajta áll.

Ha azonban egy politikai pártban válik elsőszámú céllá, hogy a saját csoport tagjai tegyenek szert minél nagyobb vagyonra a játszma végén, akkor különleges nyilvános beszédmódra van szükségük. Nem elég a „saját termék” dicsérete, és hiányosságainak elhallgatása. Azt is el kell hitetni a választópolgárokkal, hogy a politikai termék kínálói a köz érdekét képviselik. Mert a polgárok szavazatára van szükség, hiszen ez vezet a hatalomhoz.

Ezen a ponton válik a politikai beszéd érdekbeszéddé, melynek elsőrendű célja már a beszélő érdekeinek érvényesítése. A dolog valós mögöttesének elfedéséért használják művelői oly szívesen a semleges hatású politikai kommunikáció fogalmát. Éppen amiatt, hogy még a lényeg tekintetében is elmossák a különbséget azok között, akik ezt művelik, és akik nem.
Majd jöhetnek a nyilvános érdekbeszéd szabályai. A teljesség igénye nélkül néhány:

Ha a kérdésre nem tudsz válaszolni, beszélj mellé! Zavard össze az embereket, s tereld el a figyelmüket!

Ha hazugságon kapnak, mosolyogj, mintha a dolognak semmi jelentősége nem volna!

Légy laza és megnyerő és magabiztos minden körülmények közt. Ezzel sugallod, hogy ura vagy a helyzetnek.

Beszélj jelszószerűen! Nem az a cél, hogy a választó okos legyen, hanem, hogy rád szavazzon.

Központi üzenetekben kommunikálj! Ezeket sokszor ismételd. Nem az a cél, hogy a választó megértse a problémát, hanem, hogy megjegyezze azt, amit Te akarsz.

Teremts olyan helyzetet, amelyikben nincsen más lehetőség, csak Te!

Ilyen szabályból sok van még. Ám a legfontosabbakat a végére hagytuk. Íme:

Lelked mélyén nézd le az embereket, tekintsd őket saját karriered eszközeinek! Ha ugyanis felelősnek tartanád magad sorsukért, akkor az akadályozna abban, hogy bármit, bármikor használj.

Tarts tehát mindenkit a saját érdekeit hajszoló önző lénynek, az egész világot pedig a különféle önzések közti erőegyensúlynak.

Nos, ez a politika- és társadalomfelfogás a felvilágosodás óta ismert. Modern világunk csak az újfajta tömegkommunikációs eszközöket tette hozzá. Ami pedig bennünket, szlovákiai magyarokat illet, az nyilvánvaló, hogy nem teremt jól informált, döntésképes, cselekvő, tehát versenyképes, és a nacionális nyomással szemben ellenálló kisebbségi társadalmat. Lebutított tömeget generál.

Mint az európai gondolkodás történetében oly sokszor, most sincsen más lehetőségünk, mint hogy megértjük, felismerjük a politikai érdekbeszédet. Gyakorlóit pedig kiismerjük.

A szerző politológus, filozófus, egyetemi oktató, a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet elnöke.