Amikor Komáromban megalapították a modern kori Szlovákia első magyar egyetemét, joggal beszéltek áttörésről, új távlatokkal gazdagodott a szlovákiai magyar társadalom. A csallóközi Ekelen a hétvégén felújított, és elsőként kétnyelvű feliratokkal felszerelt vasútállomás ugyanígy mérföldkő. Jellegében ugyan teljesen más, és jóval kisebb volumenű befektetést igénylő előrelépés, de éppen ezért szégyen, hogy csak most, és csak civil akció keretében születhetett meg, és nem a csallóköziektől is beszedett adón élő állam gondozásában.
A kétnyelvű feliratok létjogosultságát nagyon tömören meg lehet indokolni: Az információ annak szól, aki olvassa, ez esetben az utazónak, Dél-Szlovákia esetében jó eséllyel magyar és szlovák. Az államnak nincsen nyelve, csak a polgárainak, és legfeljebb van egy többségi nyelv, amit el lehet fogadni általánosnak, de nem kizárólagosnak. Ha valaki a többség anyanyelvét mégis egyedüliként használhatónak és használandónak tekinti egy heterogén állam intézményeinek területén, elidegeníti a kisebbségeket, és legitimizálja az országgal szembeni ellenszenvüket.
Épp ilyen intézmény a Szlovák Vasút. Tengernyi panaszt hallani arról, hogy a magyar többségű településeken sem hajlandók kiszolgálni magyarul a jegyvásárlókat, pedig egy hónap napi nyolc órája alatt csak az nem jegyzi meg azt körbe-körbe hallott húsz állomásnevet és a tíz extra szókapcsolatot, beleértve a köszönést, aki nem akarja.
A vasút a komáromi és szerdahelyi kéréseknek sem tett eleget, amikor azok a magyar feliratokat szerették volna kihelyezni. Erőből utasították vissza a kezdeményezéseket. Az ekeli állomás esetében is éppen ez a bumfordi, és már kínosan nevettető reakció lett az a magas labda, amit a Kétnyelvű Dél-Szlovákia aktivistái fonákból le is ütöttek: Az állami vasutat leginkább a helyiek által kék festékkel kifestett magyar falunév zavarta leginkább az omladozó, összefirkált és összeszart állomásbódé látványában.
A feliratokat a betűk mentén lekaparták, majd gondosan lemázolták, nehogy látszódjanak, de az már nem szúrt szemet nekik, hogy mindeközben gazban és szemétben kellett taposniuk. Ha békén hagyták volna a feliratokat, senki sem tulajdonított volna bővebb figyelmet az egésznek, és pár év múlva feliratostul dőlt volna össze az egész épület. De nem, erőből és zsigerből cselekedtek, ennek eredményeképpen most főhetnek a saját levükben. Egy egész ország láthatja, hogy lehet kétnyelvű egy állomás, sőt, még szép is, muskátlival és állomásórával, és nincsen az egészben semmi nacionalizmus és szélsőség, nem lett Ekel Magyarországhoz csatolva.
A jövő kérdéses, de félő, hogy ugyanez a politika érvényesül. A frissen kinevezett kisebbségekért felelős kormánybiztos most bizonyíthatja, hogy nem kirakati bábu, bár abból az akolból, ahol a pszichológiai revizionizmus fogalmát megalkották, nem lehet túl sok jóra számítani. Igazán sakk-matt helyzetbe viszont a vasúttársaság került. Vagy engednek a magyar polgároknak, akiket eddig teljesen figyelmen kívül hagytak, vagy újra az erőfitogtatást választják. A közvéleményben viszont az szólna igazán hangosan, ha a vasút alkalmazottjai karbóval és feszítővassal jelennének meg az állomásnál, és a Kétnyelvű Dél-Szlovákia aktivistáinak munkáját, amit a falusiak és a vasútvonal mentén lakók máris a szívükbe zártak, pár perc alatt megcsúfítanák.
Bárhogyan is legyen, a szlovákiai magyarság sokat nyert az üggyel, és nem csak azért, mert a kétnyelvűség a szépen felújított állomásépület révén is közelebb került az olvasókhoz vagy a vasutat használókhoz. A civil kezdeményezések és támogatásuk erősödése szilárdíthatja azt a málófélben lévő alapot, amire az egész szlovákiai magyar társadalom épül.
Fotó: facebook.com, Közbeszéd, Stubendek Attila
