Meglehetősen kritikus hangok jelentek meg a sajtóban az új kisebbségi kormánybiztos kinevezése kapcsán. Mint azt már kifejtettem, magam is nagyon szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy a kormánybiztos lényeges előrelépést tudna elérni a kisebbségi jogok biztosítása területén, és hogy egyáltalán előnyös volt-e a szlovákiai magyarság számára a poszt elfogadása. Ezen azonban már nem változtathatunk, a biztost kinevezték. Az előzményeket nem feledve, a cél mostantól kezdve az, hogy a biztos a lehető legsikeresebb legyen, hogy tevékenységéből a szlovákiai magyaroknak minél nagyobb haszna származzon.

Ennek egyik legnagyobb akadálya, ha nem látjuk tisztán, mire is jó a biztos személye. Túl sokat vagy túl keveset sem részéről bevállalni, sem tőle elvárni nem szerencsés. Szerintem három olyan terület van, amiben hozzáadott értéket jelenthet, amiben jó működés esetén konkrét sikereket érhet el.

Az első a kisebbségi kultúrák finanszírozásának rendezése. A biztosnak ebben saját hatásköre van, ezért teljesen megalapozott tőle számon kérni a támogatások igazságos elosztását. Az előző kormány alatt ennek nem alakult ki elfogadható gyakorlata, a Kerekasztal ez miatt vitába is került a Kormányhivatallal. Az előkészülőben lévő, a kisebbségi kultúrák finanszírozásáról szóló törvény viszont jó irányba mutat; ha a biztos annak szellemében jár el, nagyot nem hibázhat.

A második a kisebbségi nyelvtörvény gyakorlati alkalmazáshoz szükséges lépések megtétele. Többször kifejtettem már: ahhoz, hogy élni tudjunk a törvény nyújtotta jogokkal, először végre kellene hajtani azt. Kétnyelvű nyomtatványok, közigazgatási szakszótár, felkészült hivatalnokok nélkül álságos a polgárokon számon kérni, miért nem írnak magyar beadványokat. A biztos tud ebben segíteni, de itt sem oldhat meg mindent. Önmagában is óriási területről van szó, az egész törvény végrehajtása nyilván meghaladja a lehetőségeit, nem utolsósorban azért, mert abból hiányoznak az annyit emlegetett „ösztönzők”. Amit mindenképpen megtehet, az egy átfogó terv elkészítése a szükséges feladatokról – beleértve a jelenleg még hatáskörét meghaladóakat –, és annak alapján az első lépések megtétele. Ez irányt mutathatna a civil szférával való együttműködéshez is, hiszen számos civil szervezet fejt ki aktivitást ebben a kérdésben, amelyek a biztos munkáját segíteni tudnák és viszont.

A harmadik – és talán a legfontosabb – annak tudatosítása, hogy a sajtó számára a biztos a kisebbségek szószólója lesz. Mindannyiunk érdeke, hogy a szlovák közvélemény is megismerje a kisebbségeket foglalkoztató igazi kérdéseket, amelyeket a szlovák sajtó húsz éve agyonhallgat. Ha szóba kerülünk, arra leginkább a politikai viták kapcsán kerül sor, de nincs sok szlovák, aki meg tudná mondani például azt, mi is a magyarok baja a nyelvtörvénnyel. Ez pedig hosszú távon komoly gátja az előrelépésnek. Ha a biztos élni tud a ráirányuló médiafigyelemmel, az önmagában nem jelent törvénymódosítást, azt nem is célszerű elvárni tőle, viszont komoly szerepe lehet a sokat emlegetett politikai akarat alakításában.

Hogy egy aktuális példánál maradjak: az ekeli vasúti tábla ügye miatt vagy módosul a szabályozás, vagy nem, a sikernek ez is mindenképpen mértéke. Ugyanilyen hasznos lenne azonban, ha a szlovák média azt vitatná meg, miért nincs az országban kétnyelvű vasútállomás, mi kellene hozzá, hogy legyen, vagy akár azt, miért ne legyen. A téma ignorálásától minden jobb, egy tartalmas vitából pedig nem jöhetünk ki rosszul. Ehhez pedig a biztos személye adhatja meg az alaphangot.

A kormánybiztos tevékenységének értékelésekor nem szabad abba a hibába esnünk, hogy rajta kérjük számon minden bajunkat. Jogkörei meglehetősen korlátozottak, ezért semmiképpen sem fogja négy év alatt kisebbségi Kánaánná változtatni Szlovákiát. Azt kell számon kérni rajta, amit tényleg meg tud tenni. Sőt, ebben mindenkinek segítenie is kell őt, pártállástól vagy annak hiányától függetlenül. A kormánybiztos kudarca a szlovákiai magyarság számára nem lehet siker.

Ugyanez persze pepitában is érvényes: nem szabad a kormánybiztos kinevezését nagyobb eredménynek feltüntetni, mint amilyen valójában. Ez lehet, hogy rövid távon hoz néhány újabb támogatót, de hosszú távon kiábrándulás és apátia lehet csak az eredménye, ha az ígéretek nem válnak be. És ez nem csak a kormánybiztosra vonatkozik.