P7090942
Más fórumon a szerző már jelezte, méltatlannak tartja, hogy Gibraltáron 18 euróért lehet literes Jack Daniel’s Tennessee Whiskeyt kapni, míg Komáromban a hétdecis kiszerelésért az olcsóbb helyeken is legalább 24-et kérnek, de nem ez az egyetlen ok, amiért II. Erzsébet királynő előretolt helyőrségét – mely hivatalosan brit tengerentúli terület – érdemes felkeresni. A hely stratégiai pozíciójából kifolyólag a földközi-tengeri hajóforgalom ellenőrzésére kiválóan alkalmas. Ezért tette rá a brit korona a kezét 1704-ben, a spanyol örökösödési háborúban, és tartotta meg napjainkig. Volt ugyan néhány népszavazás a helyi lakosság körében arról, hogy hova akarnak tartozni, de valahogy nem akartak a spanyolokhoz, ez van.
Ez nem az a Water Gate…
Jelenleg ez az egyetlen hely Európában, ahol szabadon élő majmokkal találkozhatunk, a law enforcement irányában e sorok írójához hasonló mértékben  elkötelezett olvasók pedig bizonyára tudják, hogy a gibraltári a második legrégebbi angol rendőrség, a gyarmatokon pedig értelemszerűen az első: a londoni városi rendőrség 1829-es megalakulása után egy évvel jött létre. De ez még mind semmi! Az a, khm, forgatókönyvíró(?), akinek a tollán megszületett a bajor felnőttfilmeket legendássá tevő „Ja, ich habe großes werkzeug” mondat, nem látta még Gibraltár ágyúit, melyekből lehetőleg minden utcába tettek egyet. Kincsesbánya ez a militáriabuzik számára. Induljunk hát!
Ahol volt pár szabad négyzetméter,
oda tettek egy ágyút
Gibraltár bejárásához – a látogatás mélységének függvényében (templomból, imaházból például 26 darab van, ha egy erre szakosodott turista ezeket akarja végiglátogatni, korán induljon) – egy hétvége bőven elegendő, de beleférhetünk akár egy napba is, ám „a Szikla” mégsem tipikusan az a hely, ahova csak úgy elugrunk egy hosszú hétvégére. Talán mert azt gondoljuk, hogy messze van, vagy drága/bonyolult oda a közlekedés. Első látásra valóban úgy tűnhet a felületes szemlélőnek. A környékbeli repülőterek – Pozsony, Bécs, Budapest – viszonylag borsos áron, leggyakrabban londoni átszállással kínálják az odautat, mely ráadásul sokáig is tart.
A Ryanairrel azonban potom pénzért elrepülhetünk a magyar fővárosból Malagába, ahonnan bérelt autóval, vagy menetrend szerint közlekedő autóbuszjárattal könnyen a 120 kilométerrel arrábbi úticélunkban találhatjuk magunkat. Az autóbérlés annyiba kerül, mint nálunk. Ha a busz mellett döntünk, a jegyet La Lineába kell kérni, ez a határ túloldalán levő spanyol település neve.
Közút és reptér szintbeli kereszteződése.
Mindig adj előnyt, ha nem te vagy a pilóta.
Ha gépkocsival érkezünk, azt próbáljuk meg leparkolni az andalúz határvárosban, ellenkező esetben többórás araszolgatás várhat ránk, Gibraltáron pedig problematikus parkolás. Ha mégis az autót választjuk, ne tegyünk úgy mint Debuyser Lutze Komáromban, hanem várjuk meg, míg spanyol oldalon a Guardia Civil, angolon pedig a Discovery sorozatából jól ismert sapkát viselő határőr (aki nem azonos a mi határőrünkkel, de ebbe most ne menjünk bele) leellenőriz bennünket, s csak ezt követően hajtsunk tovább.
Ha autóbusszal jövünk, az a marina melletti autóbusz-állomáson tesz ki – ugyanitt delfinnéző hajóutak vásárolhatók –, ahol a zöld épületben turisztikai információs iroda is van, ingyen elvihető térképpel. E sorok írója nem az a tipikus travel blogger, élete során tucatnyinál eggyel kevesebb országban járt, ám az általános irányelv, hogy a buszokat megrohamozó utcai árusoktól sehol se vegyünk 2-5 euróért térképet, mert a következő sarkon úgyis lesz egy turisztikai információs iroda, ahonnan ingyen vihetünk. Az így megtakarított pénzen igyunk egy helyi sört.
Légkalapács nélkül
A legegyszerűbb persze, ha úgy megyünk sziklanézőbe, hogy már eleve Spanyolországban vagyunk.  A nyaralás egy napját vitathatatlanul érdemes rászánni erre a 6,8 négyzetkilométeres angol területre. Szinte minden, magára valamit is adó utazási iroda kínál gibraltári kirándulást. Ha nem vagyunk sznobok, nem kell ragaszkodnunk a nagynevűekhez. A vitathatatlanul jó Thomas Cook a szerzőnek 45 euróért kínált gibraltári utat. Ugyanez egy Malagához közeli, (számomra) névtelen helyi utazási irodánál már csak 33 euróba került idegenvezetővel. Ha pedig idegenvezető nélküli bevásárlóutat bookolunk, azt már egészen hihetetlen 12 euróért is kapni. Olvassuk el otthon az útikönyvet, látogassuk meg Gibraltár rendkívül informatív, ügyfélcentrikus módon szerkesztett honlapját, ahol mindent (de tényleg!) megtalálhatunk, és spóroljuk meg az idegenvezető árát. Eltévedni nem fogunk, Gibraltár hosszába három utca, meg két sétány a hegyen. Itt igyekezzünk a katonai területen kívül maradni, ha el akarjuk kerülni az inzultálást.
Bármelyik közlekedési eszközt válasszuk is, a birodalom területére belépvén, a Winston Churchill út egy repülőtéren át vezet. Keresztbe. Olyan ez, mint a vasúti átjáró Gadócnál: ha vonat jön, a bakter leengedi a sorompót. Ugyanez, csak repülőgéppel. De ha nem engedné le, akkor ne feledjük: elsőbbséget kell adni a repülőgépnek. Én szóltam! A városba főleg a British Airways gépei repülnek, meg persze a Royal Air Force-éi.
De mit adtak nekünk a mórok?
Ha a város jelképének számító sziklára vagyunk kíváncsiak, a buszállomás tele van „Official” Rock Tourt kínáló kisbuszokkal. De mivel a sziklán semmi olyan nincs, amit magunk ne tudnánk megnézni, nem feltétlenül kell ezekbe beülnünk. Az ingyenes várostérkép szerkesztőinak valószínűleg reális fogalmuk lehetett a városba látogató turisták térképolvasási tehetségéről, ugyanis még a lépcsőket is bejelölték a térképeken. Így némi lépcsőmászás után fent találhatjuk magunkat az Upper Rock Nature Reserve-ben. Rossz hír, hogy akár északról, akár délről próbálunk meg bemenni, mindkét helyen van porta, ahol a fószer legombolja a belépőt. Ha csak sétálni szeretne a turista, azt már 1 fontért is megteheti. Az a jegy viszont, amellyel a kiállításokat is látogatni lehet, 14 euróba kerül. De hát ki az, aki, ha már eljutott ide, és nem utolsósorban fellépcsőzött, akkor azt mondja, hogy kösz, csak sétálnék.
“Kik érted haltak…”
Ha veszünk jegyet, azért a mór kastélyt, a város legrégibb fennmaradt erődítményét, a katonai örökség központját; egy, a nagy ostrom idején uralkodó állapotokat bemutató erődöt; a nagy ostrom idején (1779-1783), légkalapács nélkül épült alagútrendszert; a majmokat, és a Szent Mihály-barlangot nézhetjük meg. A II. világháborús alagút és az O’Hara üteg sajnos, nem része a jegynek.
Az angol nyelvű útikalauzok a rezervátumban élő majmokat Barbary Apesként említik, de ne ijedjünk meg, véres fogú, kövér turistagyermekekkel táplálkozó fenevadakat vizionálva, az állatok nem barbárok, hanem berberek: berber makákó (Macaca sylvanus). Nagyon békések, a turisták lába mellett fekszenek, üzekednek, nevelik utódaikat. Hogy mennyire okos dolog fogdozni őket…, nos volt, aki próbálkozott vele, és az állatok hagyták. De állítólag harapnak.
Nem barbár, berber
A hegy legtetején egy radar kémleli az eget Őfelségének, melyet antennaerdő vesz körül. Ide sajnos, nem sikerült bejutni. A természetvédelmi területtől egyébként nehéz elszakadni, eltölthető lenne itt az egész, Gibraltárra szánt idő, főleg, ha a felvonót, és a második világháborús alagutat is ki akarjuk próbálni.
Ami az „alsóvárost” illeti, na, ott van pörgés. A rezervátumban volt olyan útszakasz, ahol 10 percig sem találkoztunk emberrel, nagy szó ez egy olyan településen, ahol a népsűrűség több mint 4000 fő négyzetkilométerenként. A város maga pezsgő turistaközpont képét mutatja. Persze, nem volt itt mindig ilyen vidám a helyzet, Franco, miután 1967-ben népszavazáson mondták ki, hogy továbbra is Nagy-Britanniához szeretnének tartozni, 1969-ben lezárta a határokat, és csak 1983-ban nyitotta meg azokat, akkor is csak a gyalogosoknak. A teljes határnyitásra két évet kellett még várni…
A Macről nevezték el a teret
Ha a vámaszabad alkoholt és dohányárut (200 szál cigarettát, 50 szivart, 1 liter égetett szeszt lehet kivinni) árusító boltok közt sasszézva letérünk a főutcáról, könnyen a John Mackintosh téren találhatjuk magunkat, ahol egy szép épület áll. Odamegyek, hogy megnézzem, mi ez, hát látom, hogy ez a gibraltári parlament. Nem lepődtem meg, mert az útikönyvben már olvastam előtte. Igen, ilyen is van. Birodalmi öntudat. Mindenesetre sokkal magabiztosabban hangzik, mint ha az lenne kint, hogy önkormányzati képviselő-testület. Az ország feje az angol királynő, akit helyben egy kormányzó képvisel, de vannak pártok, és választások. Sőt, minisztériumok is, ilyenek.  Igen, védelmit és külügyet nem találunk a listán, ez birodalmi hatáskör.
Nem, nem akarunk belegondolni, hogy mit nem volt időnk megnézni az alatt a sóhajtásnyi idő alatt, melyet útitársaink arra használtak fel, hogy feltankoljanak vámmentes cigiből, illetve azt a vámmentes alkoholt, melyet nem tudnak a lebukás kockázata nélkül kivinni az országból – bár egy olyan településen, ahol az alagútásásnak az 1700-as évekig visszamenő hagyományai vannak, nem értjük, miért nem tesznek úgy, mint a szlovák-ukrán dohánykooperáció munkatársai –, üzembiztosan magukba töltsék. Akinek kevés a besztercebányai Szlovák Nemzeti Felkelés Múzeuma, az rögvest menjen a ryanair.com-ra, és foglaljon. A túra egyébként arra is jó volt, hogy újra meggyőződjek róla, az én feleségem a legtürelmesebb asszony a világon, zokszó nélkül nézte végig velem az összes géppuskafészket, ágyúállást, hadialagutat, és már csak a vége felé adott hangot nemtetszésének.
Nem akarok több ágyúállást látni:(