A népszámlálási részeredmények kapcsán ismét fellángol a vita arról, mi történik a jövőben a kis közösségünkkel. Nehéz megmondani a választ, viszont könnyű megnevezni azokat a tévhiteket, zavaró jelenségeket, melyek évtizedek óta akadályozzák az érdemi vitát, vagy a (rész)megoldások alkalmazását. És igen, meg lehet nevezni azt a stratégiát is, ami a jelenlegi helyzetből kiutat jelent.
Először az akadályokról. A kisebbségi jogállásról beszélgetve, vitázva, fórumokat és cikkeket olvasgatva két olyan jelenséget lehet megnevezni, ami gyakran az érdemi előrelépés útjában áll. Az egyik az a fajta meggyőződés, mely szerint Szlovákiában alapjában véve nincs szükség komolyabb változásra, a másik pedig az a messianisztikus hozzáállás, amely pár egyszerű megoldástól – legyen az személyi, vagy intézményes – várja az asszimiláció megfordítását.
Nem jó itt nekünk
A kisebbségi jogállás és a szlovákiai magyarság megítélésének kérdése nem csak a többségi nemzet tagjai szerint kielégítő. Gyakran elhangzik magyarok szájából is az az érv, miszerint Szlovákiában legfeljebb a szélsőségesek, vagy valamilyen alattomos, mögöttes indokoktól motivált egyének állhatnak elő bármiféle követeléssel a nemzetiségi jogok és a nyelvhasználat terén. Márpedig ha az alapokról beszélünk, akkor az egyik legfontosabb feladat, hogy szélesebb körben is tudatosuljon, a jelenlegi állapot messze van az európai normáktól, a tömegek véleményének megváltoztatására van szükség. Ironikus például, hogy míg bizonyos szemszögből normálisnak és természetesnek vehető például a hivatali kizárólagos szlovák nyelvhasználatot, az még a régi csehszlovák standardhoz sem igazodik, helyi szinten is nagyon gazdag hagyományai vannak a többnyelvűségnek több téren is. A modern szlovák állam gyakorlata minden szempontból visszalépést jelent, ez egyenesen alaptétel.
Részben idetartozik az az jelenség, mely szerint a nyelvi és kulturális jogok érvényesítése fontosságukat tekintve a gazdasági témák alá van rendelve – hiszen annyi dolgot meg kell oldani a munkanélküliségtől kezdve az egészségügyig, miért éppen a kétnyelvű táblák, vagy a hivatalok szúrnak szemet bárkinek? A valóságban viszont nem létezik hasonló alá- és fölérendeltség. És míg azzal nincs semmi baj, ha valaki fontosabbnak tartja egy gyártelep létesítését, mint a kétnyelvűsítést, azzal már annál inkább, ha erre hivatkozva alaptalannak tartja mások értékeit és tevékenységét.
Van egy harmadik, lazán ebbe a kategóriába tartozó álláspont, ami az érdemi akciók konstruktivitás nélküli kritizálását jelenti, rosszabb esetben egyenesen tárgyi tévedésekre, vagy tévképzetekre alapozva (a matricázók így lettek bizonyos olvasatban nacionalisták, a plakátragasztók multiellenesek, a Fontos vagy! mozgalom pedig egy nyerészkedő üzleti vállalkozás). Ezzel a jelenséggel vajmi keveset lehet kezdeni, a közvélemény informáltságának növelésén és a folyamatos, türelmes magyarázáson túl.
Csodagyógyszerre várva
A másik, nagyon zavaró és hosszú távon csak gondokat okozó jelenség az egyszerű megoldások iránti óhaj és ezek hirdetése. A várt megoldások jöhetnek politikusoktól, pártoktól, szervezetektől, de lehetnek akár elvont, tartalom nélküli fogalmak, gondolatkonstrukciók is. Amennyiben a megoldás késik, jön a csalódás, amennyiben pedig esély sincs a valós átültetésére, megjelenik a reménytelenséggel vegyes frusztráció.
Ennek a hozzáállásnak az egyik megnyilvánulása a pártok mindenhatóságába vetett bizalom, majd az utóbbi időben a hozzájuk köthető kiábrándultság. A jelenség tömegessé válása magyarázhatja, miért állt 1998-ban a szlovákiai magyarság az egységes MKP mögé és miért sírja vissza az egységes magyar pártot, hogy miért bizonyultak sikeresnek két éve a Híd lebo Bélás óriásplakátjai, és miért a “megoldás” szlogennel kampányol az MKP. Nem csak pozitív, de negatív hatással is járnak a túlzott várakozások, amelynek pont az utóbbi választások adták jelét: a választások tömeges ignorálása a magyar szavazók részéről, a pártoktól való elfordulás, vagy azok hibáztatása az asszimilációért mind mutatják, többet látunk bele a politikába, mint az valójában mennyit ígér, és mennyit tesz lehetővé.
A sokszor irracionális hit azonban a politikai kudarcként megélt események ellenére sem vész el, csak átalakul. Az utóbbi hónapok fejleményeire reagálva például divattá vált a “civil” (azaz pártok által névleg nem befolyásolt) jelzőt ragasztani az összes ígéretesnek tartott kezdeményezésre. Ez egyrészt a fogalom gyors elhasználódását, elértéktelenedését eredményezi, másrészt attól még nem feltétlenül jó és előremutató valami, mert civil. Hasonló jelenség áll amögött is, hogy milyen lelkes fogadtatásra talált több körben a hirtelen legfőbb ügyeletes problémamegoldónak tartott Kerekasztal, melyet a legvadabb víziókban már a politikai pártok alternatívájának kívánnak láttatni. Pedig a törekvései helyi szintű visszacsatolás nélkül önmagukban hatástalanok maradnak.
Vakon hinni nem csak személyekben és csoportosulásokban lehet, hanem intézményekben is. Efféle láthatatlan csodagyógyszerré vált az utóbbi húsz évben az autonómia fogalma. Mindez annak ellenére, hogy az önkormányzatiságot annak hirdető érdemi tartalommal nem töltötték meg, választ sem adtak arra, miként segíthetne ez konkrétan az asszimiláció megállításában, de reális forgatókönyveket sem vázoltak fel annak kapcsán, mégis miként lehet megvalósítani az önkormányzatiság különféle formáit. Amíg nem vagyunk tisztában azzal, hogy az autonómia miként és mitől működik, addig csak egy, a gyakorlatban le nem tesztelhető csodagyógyszerről folyik a vita, elméleti síkon, ráadásul kizárólag megosztó felhanggal, hiszen egy elméleti konstrukción sokszor nincs mit bírálni, vagy dicsérni.
Hogyan tovább?
A bejegyzés elején egy kiutat jelentő stratégiáról volt szó. Meggyőződésem, hogy a helyzet nem reménytelen, és vannak kitörési pontok. A kulcs abban rejlik, hogy nem nagyívű, de rendszertelen lépéseket kell tenni, hanem módszeresen és apránként építkezni. Túlságosan sok területen van elmaradásunk: hiányosságok vannak a szlovák közvélemény felé való kommunikáció, a társadalmi és gazdasági érdekérvényesítés, vagy éppen a nemzettudatunk értelmezése terén, de sokáig lehetne sorolni a listát.
A kisebbségi érdekérvényesítés egy kirakós játékhoz hasonlítható: amíg nincs felépítve egymáshoz illeszkedő apró, elsőre akár jelentéktelennek is tűnő elemekből, addig esély sincs arra, hogy a semmiből összerakjuk a teljes képet, azaz minden térre kiterjedjen a kisebbségi érdekvédelem. Abban is hasonlít a kirakóshoz, hogy egy-egy intézkedés önmagában még nem feltétlenül jelent megoldást, legfeljebb kiindulási alap a további akciókhoz. Ilyen értelmezésben nyernek értelmet a kétnyelvűsítő matricák, a régiós (részben gazdasági) öntudat növelése, de akár a kisebbségi oktatás megreformálása, vagy az autonómia fogalmának tisztázása és konkretizálása is. Ez a munka pedig már folyik, egyes szervezetek tudatosan, mások öntudatlanul, de jó szándékból kapcsolódtak bele.
A gyakorlati kétnyelvűség eléréséhez például az kell, hogy törvényileg is szabályozva legyen a kérdés, és társadalmi igény is keletkezzen a probléma megoldása iránt. Emellett szükség van hozzá a szlovák többség felé végzett felvilágosító akciókra. Kell továbbá politikusaink jóindulata, a kormánybiztos segítsége, valamint a többségi nemzet politikusainak közreműködése. És még ha meg is valósulna a törvényekben garantált formai kétnyelvűség, mindez nem elég az asszimiláció megállítására – hiszen továbbra is lehet az az érzése a szülőknek, hogy gyermekeiket a könnyebb érvényesülés érdekében szlovák iskolába kell adni, vagy a fiatalok munkát keresve elvándorolhatnak a régióból, esetleg nem születik elég gyermek a megfelelő szociális háló hiánya miatt. És máris a kirakós játék újabb fontos elemeinél tartunk, ahol az asszimiláció felszámolása, vagy legalábbis lelassítása érdekében tett gazdasági, vagy éppen iskolaügyi intézkedésekről beszélünk. Sokszor olyan témákról, melyekről klasszikusan kisebbségvédelmi értelemben nem beszéltünk még.
Ez azt is jelenti, hogy a magyarság fennmaradása érdekében végzett munka mindannyiunkra hárul, nem csak a pár kiválasztott politikusra, vagy éppen szakértőre. Annak a célkitűzésnek, hogy Szlovákiában lehessen boldogulni magyarként, rendkívül sok vetülete van, s mindenki a saját lehetőségeihez képest részt vállal a megoldásban. Akár azzal, hogy kidolgoz egy törvényjavaslatot, akár azzal, hogy a boltban magyarul kéri a kenyeret, magyarul ír, városszépítő programot indít, vagy éppen magyar óvodába és iskolába adja a gyermekét. A kérdés már csak az, vajon lesz erőnk tudatosan megtervezni és egymáshoz illeszteni a kirakós egyes elemeit?
Szolgálati bejelentés:
A Szótlan Szemtanú blog írója már egy ideje a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának szóvivője, de lehetőségeihez képest próbál minél korrektebbül írni a Fontos Dolgokról.