…pedig kellene. A törvény legfontosabb pontja ugyanis nem az, hogy 20 vagy 15 százalékos kisebbségi beszélővel bíró községekre vonatkozik. Bár a politikai vita sokszor erre az egy kérdésre korlátozódik, sokkal fontosabb, mit is jelent az a bizonyos 20 vagy 15 százalék.
A nyelvhatár vagy nyelvküszöb más államok jogrendjében is ismerős fogalmak. Sokszor alacsonyabb és rugalmasabb küszöbökről van szó, mint a szlovák kisebbségi nyelvtörvény esetében, a fő különbség azonban nem ez. Nálunk a küszöb tipikusan mindössze annyit jelent, hogy az adott településen a törvény megengedi, tehát nem tiltja a kisebbségi nyelvek használatát. Sokan ezt tévesen úgy értelmezik, hogy a törvény különböző „jogokat” biztosít, amivel a lakosok vagy önkormányzatok „nem élnek”. Pedig nem erről van szó.
A nyelvi jogok érvényesülésének két feltétele van. Fontos, hogy ne tiltsa törvény az adott kommunikációt, és ugyancsak fontos, hogy annak feltételei adottak legyenek. Kommunikálni nem önmagunkkal szoktunk, ezért egy adott nyelv használatához szükséges, hogy beszélgetőpartnerünk is értse azt. Európa boldogabbik részén a kisebbségi törvények célja pont az, hogy biztosítsa a nyelv használatának feltételeit, és a „jog” kifejezést is ilyen értelemben használják az ottani nyelvtörvények és az európai egyezmények.
Ha egy finnországi svédnek „joga” van a kórházban svédül beszélni, ez azt jelenti, hogy a kórháznak kötelessége biztosítani, hogy svédül értő alkalmazottak (orvos, ápoló) álljanak rendelkezésére. A szlovákiai magyarnak viszont azzal az alkalmazottal van „joga” magyarul beszélni, aki egyébként is beszéli a magyar nyelvet – az intézmény részéről ez semmilyen kötelezettséggel nem jár. Sőt, még a magyarul beszélő alkalmazottak sem kötelesek vele magyarul beszélni. Óriási különbség a kettő. Míg a finn törvény tényleg egy jogot garantál, amivel a polgárok élni tudnak, a szlovák csupán nem tiltja meg az adott jog érvényesítését, de nem is teszi lehetővé.
Ez az alapvető szemléletbeli különbség az egész törvényre rányomja a bélyegét. Jogunk van a rendőrrel magyarul beszélni? Megtiltva nincs, de a rendőr nem köteles érteni, amit mondunk. Jogunk van a hivatalnokkal magyarul beszélni? Beszélhetünk, de a törvény kifejezetten előírja, hogy sem a hivatal, sem a hivatalnok nem köteles érteni magyarul. Abszurd dolog, hogy amit más országoknak eszükbe sem jutna szabályozni, annak megengedéséhez az államnyelvtörvény tiltó rendelkezései miatt nálunk külön törvény kell. Amit viszont más ország szabályoz, az nálunk kimaradt a kisebbségi nyelvtörvényből. A jogok érvényesítéséhez szükséges ösztönzőket és garanciákat, amik a nyugati kisebbségi nyelvtörvények lényegét adják, a miénkben nagyítóval sem találjuk.
Ilyen megvilágításban mindjárt más a nyelvküszöb szerepe Szlovákiában. Az alatta fekvő településeken a törvény kifejezetten tilt bizonyos fajta kommunikációt, ami máshol kuriózumszámba menne. Felette pedig más államoktól eltérően szintén nem jogokat garantál, csupán nem tilt, illetve nem tilt mindent. „Jogunk” a nyelvküszöb fölött is nagyon kevés van. Egy ilyen példa lenne a kétnyelvű helységnévtáblák kihelyezése, ez tényleg kötelező jelleggel van megfogalmazva a törvényben, de a Kétnyelvű Dél-Szlovákia mozgalom megjelenése óta tudjuk, hogy ennek gyakorlati érvényesítése is akadozik – nem utolsósorban a törvény hibájából.
Természetesen a nyelvhasználati gyakorlatot nem csak, és nem is elsősorban a törvény határozza meg. Jogon kívüli eszközökkel is sokat tehetünk a magyar nyelv használatának ösztönzéséért. Ez azonban teljesen független a kisebbségi nyelvhasználati törvénytől. Kétségkívül el tudjuk érni más úton is, hogy például az üzletekben több magyar nyelvű kiszolgálás, a vasúton magyar táblák, és mondjuk a somorjai buszmegállón magyar feliratok legyenek. Csak éppen nem szabad abba a tévedésbe esnünk, hogy itt a „törvény által biztosított jogok” érvényesítéséről van szó. Mert a törvény nem sok mindent biztosít, csupán vannak dolgok, amiket nem tilt. Nagy különbség!
