A SME véleményrovatát sokan olvassuk. A magyar témákat hosszú évek óta elsősorban Peter Morvay dolgozza fel és közvetíti vélemény formájában a szlovák olvasó felé. Számos cikkétől viszont nem egy szlovákiai magyar zsebében nyílik ki a bicska. Miért csinálja? Kinek az érdeke? Kérdezik egyre gyakrabban. Szinte már közmegegyezés, hogy a szlovák sajtó a magyar, szlovákiai magyar témákat egyformán kezeli, egy szemüvegen át nézi, hasonló stílusjegyekkel és bélyegekkel, elvárásokkal tálalja a szlovák közvélemény felé. A jelenség nem egyedül Morvay írásaira jellemző, de mivel ő a témában az egyik legolvasottabb, legproduktívabb magyar származású újságíró, nem mehetünk el mellette szótlanul. Ezért a jelenség néhány jellemzőjét Morvay legutóbbi, a héten elfogadott szlovákiai magyar minimumról szóló írásán (Dôkaz nemohúcnosti, SME, 2012. szeptember 24.) próbálom bemutatni, és megkísérlek saját válasszal élni a fenti kérdésekre.
A fő probléma Morvaynak a minimummal (és bármilyen magyar vonatozású írásával) az, hogy a SME magyartéma-specialistájaként eddig is rengeteget tett azért, hogy a szlovák többség (legalábbis a SME-t olvasók része) a magyar téma iránt semmiképpen se váljon még egy cseppet sem befogadóbbá. A cikkben konkrétan felhánytorgatja, hogy az elfogadott kisebbségi minimum a szlovákiai magyarokat „csak” szlovák polgárként köti össze Szlovákiával (az egyik legerősebb szlovák előítéletet, a magyarok Szlovákiához fűződő lojalitását idézi).
Könyörgöm, hogyan tudnánk magunkat másképp meghatározni?! Nagyon különös, hogy egy magát liberálisnak tartó újságíró, egy magát liberálisnak tartó lapban több lojalitást vár el bárkitől egy ország iránt, mint a jól fundált, liberális szellemű polgári lojalitás. Vajon mire gondolt a „több” alatt Morvay? Valami „fél magyar, fél szlovák” identitásra? Magyarul beszélő szlovákokra? Nem követelődző, csendes tömegekre? Vagy nem is gondolt semmire, hanem „jószándékúan” (tisztában lévén az előítéleteikkel) az olvasóira hagyta a kérdés megválaszolását?
Való igaz, a húsz év alatt rengetegszer elhangzottak a kisebbségi minimumban megfogalmazott célok. Morvay viszont elfelejti hozzátenni, hogy erre elsősorban a szlovákiai magyar közegben került sor, a szlovák közbeszédben ezek a témák alig vagy csak ferdítve jelentek meg (autonómiakövetelés, kettős állampolgárság, Magyar igazolvány stb.). Erről nemcsak a szlovákiai magyar véleményformálók, hanem ő is tehet.
Az, hogy a szlovákiai magyar civil szférát az „úgynevezett” jelzővel használja, azzal egyenesen azt sejteti, hogy a magyarok közt nem létezhet igazi polgári aktivizmus és normális non-profit szervezet. Azzal, hogy a magyarok polgári kurázsija csak „úgynevezett”, az olvasókat újfent arra ösztönzi, hogy önmaguk fejtsék ki a mögöttes jelentést: az előítéleteik segítségével.
Ki mint néz a világra, a világ úgy néz vissza rá
Egy újságíró írásai és hozzáállása elsősorban a saját mentalitását írja le. Nekem úgy tűnik, hogy Morvay szinte minden eseményben, fordulatban és szereplőben a saját mondókájának az igazolását látja. Ez a mondóka sötét, esetenként frusztrált, az eseményekben elsősorban a (nem feltétlenül létező) gonosz szándékokat látja meg és domborítja ki. Nincs egyedül ezzel, a .týžden hetilap egyik publicistája, Jaroslav Daniška szinte 24 órás felügyeletben várja a következő „magyar provokációt”. Morvayról viszont – Daniškával ellentétben – nem lehet elmondani, hogy nem ismeri a régiót: tanult Magyarországon, élt Csehországban és Szlovákiában. A térség számos bajának és nyavalyájának nem egy közös nevezője van, Morvay frusztráltságának az oka ebben is kereshető. Azonban úgy tűnik, hogy Morvay az évek alatt kialakított mondókájától nem tud szabadulni, de nem is próbál, ugyanúgy, ahogy sok értelmiséginek is megvan a maga kedvenc téma-lovacskája, amitől az idő múlásával egyre nehezebben tud elmozdulni.
Valamint, a világon bárhol, a médiára jellemző vonás, ami alól Morvay sem kivétel, miszerint az írásai olvasói előítéleteinek a summája. A SME olvasói szerint valahogy így kéne kinéznie egy szlovákiai magyarnak. Morvay a liberális jelző alá ügyesen elbújtatott, „trendi”, „modern”, néha-néha odamondó szlovmagyar. Ha másképp írna, megszűnne létezni, és senkinek nem kellenének az írásai. Természetesen vannak újságírók, akik szembe mernek menni olvasóik előítéleteivel, vállalva a lehetséges népszerűtlenséget a mélyebb, teljesebb kép közvetítésének érdekében. Példa legyen erre Martin Hanus és Jozef Majchrák egy régebbi írása a .týžden hetilapból a magyar iskolában folyó szlováknyelv-oktatásról, ahol az egyik legjellemzőbb szlovák előítéletet fordítja ki gyökerestül.
Hangozzék bármennyire is emelkedetten, a sajtó társadalmi szerepének éppen az egyik, sajnos egyre inkább háttérbe szoruló küldetése, hogy ne csak tájékoztassa, hanem késztesse is az olvasót az igazság keresésére.
Who reads the papers? A sajtó megértésének egyedüli módja, ha észben tartjuk, hogy saját olvasóik előítéleteitől függ.
