Cigányúton

Romakérdés. Az utóbbi hónapokban egyre inkább fókuszba kerül. Nem véletlenül. A csoda az, hogy az elmúlt húsz évben annyi kevés szó esett róla – merthogy (nem csak) Szlovákia egyik legégetőbb problémájáról van szó. Miért volt eddig a hallgatás?

Kotleba házakat bontana, Matovič romaügyi biztosi posztért harcol, az SDKÚ cigányputrik előtt sajtózik, dózerolást követelve. Az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban kerül terítékre a téma, ami nagyon jó. Eddig ugyanis a szőnyeg alá volt söpörve, szinte megoldhatatlanul nagy problémahegyet állítva elénk. A húsz éves sunnyogás két fő okra vezethető vissza. A politikum nem akarta, s a többségi társadalom sem volt igazán vevő a témára. Mert nehéz, első látásra szinte megoldhatatlan ügyről van szó. Pedig megoldást kell találni, egyre inkább látszik, hogy tovább nem lehet odázni.

A politikum felelőssége egyértelmű. Hogy megértsük vonakodását, látnunk kell a politika működési mechanizmusát. A kormányzati ciklusok viszonylag rövidek, négy év alatt lehetetlen megoldani ezt a problémát. Ahhoz, hogy szemmel épphogy látható előrehaladást érjünk el, legalább egy-két évtizedre van szükség, ennyi ideje pedig egy politikusnak sincs. Mindegyik tudja, hogy addigra már politikai nyugdíjas lesz. Így inkább ignorálja a kérdést. Az ignorancia másik oka, hogy ebben a kérdésben lehetetlen a romákkal szemben nagyrészt intoleráns többség számára pofás megoldásokat találni. A többség, főleg a kontaktuszónában élők jelentős része radikális karhatalmi beavatkozásokat (pl. erőteljes rendőri jelenlétet, szigorú büntetéseket) és a romák bevételeit redukáló szociális intézkedéseket (“minek nekik segély, úgyis elszlopálják”) látna szívesen. Ezek egyrészt kényelmetlenek a politikum számára (hogyan magyarázná el Brüsszelnek és a légkondicionált NGO-irodák emberjogi okoskodóinak), másrészt veszélyesek is – egy olyan lejtőn indulna el az aktuális kormányzat, ahonnét nehéz lenne visszakapaszkodni. A romakérdés megoldása komplex stratégiát igényel, s előrebocsátható, hogy sok pénzbe kerül. Nem, nem a szociális juttatásokat kell a sokszorosára emelni, nem is tipp-topp új lakásokba kell költöztetni az azt megbecsülni és használni nem tudókat, de az oktatási, szociális terepmunkás és foglalkoztatási projekteket egyszerűen nem lehet évi pár millió euróból kifűteni. A politikum osztott, szorzott, s rájött, felesleges ezzel a témával égetnie magát – sok energiát igényel és semmilyen eredményt sem hoz négy év alatt.

Reménytelenül

És mi a többségi társadalom mulasztása? Nem hitte el, hogy lehet megoldás és nem is akarta nagyon. A problémahalmaz összetettsége okán sokan úgy látták, látják, ezzel úgysem lehet mit kezdeni. Ami óriási hiba. Hátráltatja a megoldás keresését a két közösség közti kulturális és civilizációs távolság és az ebből fakadó ignorancia is. Mindenki örülne neki, ha születne valamilyen megoldás, ám a többség nem tudja elképzelni, mentálisan elfogadni a közös jövőt. Egy országban, egy településen élünk, ám nem akarunk együtt élni velük, csak egymás mellett, kellő távolságban a másiktól. (“Büdösek, szétlopnak és szétvernek mindent. Nem akarom, hogy az én adóimból éljenek, látni sem akarom őket.”) Ez pedig, valljuk be, nem megy. El kell fogadni, hogy csak olyan megoldás létezik, aminek eredményeként együtt fogunk itt élni. Ők integráltan, a többségi társadalom hasznos részeként, vagy még nagyobb gondokat okozva, mint most. Ez a két lehetőség van, más megoldás nincs, jobb bele sem gondolni, hogy létezhetne. Meg tudom érteni és részben el is tudom fogadni, ha valahol falakat építenek, ám eközben a mentális falakat kellene lebontani. Hogy tudatosítsuk: lehet, hogy most falat húztam, mert meg akarom védeni környezetemet, ám olyan megoldásokat kell támogatnom, amelyek sikeres véghezvitele után a falakat le lehet bontani. Mert a falépítéssel a probléma nem oldódott meg, csak egy ideig nem látszik. Egy idő után pedig már a falak sem segítenek…

S végül ne feledkezzünk meg az egy időben rendkívül trendi politikai korrektségről sem, ami miatt nagyon sokáig senki sem mert és akart őszintén beszélni a problémákról. Aki panaszkodni mert, arra nagyon könnyen ráaggatták a rasszista, intoleráns, fóbiás címkét. Pedig anélkül, hogy nyíltan megbeszélnénk ügyeinket, nincs előrelépés. (Nem csak a szepesi péróban élő romának van joga a segélyhez, hanem a szepesi falusi bácsikának is ahhoz, hogy a krumpliját ne lopják el.) Ki kell mondani: ebben óriási a felelőssége egyes antirasszista és emberjogi élharcosoknak.
Innen kellene tehát felállni és kitalálni valamit. Mert – közhely, de nagyon igaz – már tegnap is későn volt.