czimer-gabor

Gyakran hallom, hogy nincs szükségünk „saját” jelképekre, hiszen ott vannak nekünk az egyetemes magyar jelképek. Való igaz, hogy nemzeti értékeinkhez erős érzelmi kötődése van a szlovákiai magyarnak, de ez nem elég. Miénk ugyan, de nem a Szlovákiában élő magyarokról szól.

Sokan hagyományosan kapcsolódnak például a Himnuszhoz, a Szent Koronához, és persze a magyar trikolórhoz, de nem érzik oly közelinek, pontosabban nem fedi le az identitásuk meghatározásakor felmerülő igényeket, hiszen ezek a jelképek nem mondanak semmit a szlovákiai magyarról. Minden magyarról szólnak, a közös magyar kultúránk központi elemei, és pont ezért mentesek minden regionalitástól. Ezen szimbólumok által keretezett kulturális térben nem jelennek meg azok az erős kapaszkodók, amik a régiókban élő emberek identitását szilárdíthatják meg. Tradicionálisan nem kapcsolódik hozzájuk olyan érték, ami tartalmában például a konkrét elszlovákosítási folyamat ellen szólna. A széles szlovákiai magyar köztudatban nincsenek olyan történelmi személyiségek, akikkel Szenctől Királyhelmecig minden magyar feltétel nélkül azonosulni tudna.

A vértanú Esterházy János mint identitásképző személyiség még viszonylag „új”. Ugyanakkor azt is latba kell  vetni, hogy Esterházyt sok szlovák a 20. század negatív szereplőjeként ítéli meg. Itt jegyzem meg, hogy vita tárgya lehet akár az is, hogy a szlovák közgondolkodás ezen aspektusával mit kezd a hazai magyar közösség. Nagyobb baj ugyanakkor, hogy sok szlovákiai magyar is (önhibájából, meggyőződéséből…) azonosul a grófot elítélő állásponttal. Így Esterházy csak akkor lehetne (nem megosztó) szimbólum, ha valakinek sikerülne meggyőzni a hazai magyar széles közvéleményt a gróf pozitív szerepéről. Mindezt annak ellenére, hogy a szlovák közművelődés (ami a széles magyar társadalmi rétegekben gyakran magasabb presztízzsel rendelkezik a magyarénál) és a szlovák sajtó gyakorta egy negatív képet sugall a grófról.

A közösségünk megmaradásához azonban szükség van jelképekre, az egyetemes magyar szimbólumokon túl, regionális jelképekre. Nemcsak „szakralizált”, érinthetetlen történelmi szereplőkre, hanem a köznapi, profán, majdhogynem kommersz szimbólumok létrehozása is elengedhetetlen. Ilyen például egy focicsapat. Felteszem, mindenki hallott már az FC Barcelonáról. Ez a sportcsapat instanciálja azt, hogy valami katalán. Ha valaki a katalán nemzet tagja, egyértelmű számára, hogy az FC Barcelona az ő csapata. Évtizedekkel ezelőtt a klub a spanyol kulturális elnyomás elleni lázadás szimbólumává vált. Talán a labdarúgást nem követő laikusoknak  (mint nekem) is érthető, hogy mit jelent egy FC Barcelona–Real Madrid meccs (az utóbbi a spanyol főváros csapata).

A szlovákiai magyarságnak nincs fővárosa, és valószínűleg nem is lesz, hiszen a földrajzi feltételek ezt nem teszik lehetővé, az pedig szintén kétséges, hogy lesz-e valaha nemzetközileg sikeres focicsapat bármelyik labdarúgó egyesületünkből. Marad tehát a kérdés, hogy milyen szimbólumokat használjon a hazai magyarság?

A félreértések elkerülése végett fontosnak tartom tisztázni, hogy mindez nem a magyar nemzettől való „elszakadást” jelenti. Arról van ugyanis szó, hogy az „összmagyar” identitás mellett szükség van formálisan is megjelenő regionális identitásra/identitásokra. Ez egyébként teljesen magától értetődő, hiszen az emberek a természetes, szűkebb régiójukhoz (például ilyen a Bodrogköz, Csallóköz, Mátyusföld stb.) ezer szállal kötődnek, és úgy gondolom, természetesnek kell lennie annak is, hogy ez a kötődés egy felvállalt identitást (csallóközi, bodrogközi stb.) alkothasson. Mint ahogy ezt sok informális esetben láthatjuk is, hiszen a gömörieknek vagy a csallóközieknek van egy többé-kevésbé körülhatárolható identitása. Az említett természetes régiók kialakulása szoros összefüggésben van a néprajzi, földrajzi, nyelvjárástani egységekkel. Így az adott közösség jelképeivé is ezek a tényezők (nyelvjárás, egy-egy vár stb.) válnak. Az ilyen identitás tudatosságának (és formálissá válásának) jó példája, hogy a régió megnevezése megjelenik a kulturális intézmények, újságok nevében. Az igazi előrelépést az jelentené, ha a legformálisabb szintekig terjedően léteznének ezek a régiók. Így szűnhetne meg az a feszültség, amit a csalóközi ember érezhet, amikor Komárom városában a nyitrai adóhivatalban intézi ügyeit. Mindezek tudatában ezt a regionális identitásfogalmat nem szabad összemosni az egész országban élő magyar kisebbség identitástudatával.

A fentiekből következik a kérdés, hogy mit kezdjünk az „össz-szlovákiai” magyar identitással, van-e ilyen, vagy ha nincs, kell-e törekednünk arra, hogy ilyen identitást alkossunk? Úgy vélem, szükség van egy ilyen közösségteremtő erőre. A Szlovákiában élő magyarságot ugyanis inkább lehetne sorsközösségnek, mint régiónak, vagy egyszerűen csak közösségnek nevezni. Kelet és nyugat között hatalmasak a gazdasági, kulturális és történelmi különbségek. Nehéz megtalálni a közös nevezőt olyan régiók együttese között, amelyek sosem alkottak egy szorosabb egységet, hiszen nem a „természetes” gazdasági, földrajzi körülmények alakították ki, hanem politikai döntés után jött létre. Ez az oka a korábban említett állapotnak, mi szerint a szlovákiai magyar nemzetiségű embereknek nincsenek közös jelképei és nincs olyan átfogó identitása sem, amely sorsközösségből egy erős identitású közösséggé kovácsolná az országban a magyar embereket. Úgy gondolom, ez utóbbira pedig azért van szükség, mert például az asszimiláció problémájára (vagy a magyar nyelv presztízsének alacsony szintjére) nem nyújt megoldást az „összmagyar” identitás és a hozzá kapcsolódó értékrend.

Nem meglepő, ha ezek után azt írom, hogy egy (összmagyarral koherens) szlovákiai magyar identitásra van szükség, amelyhez az elengedhetetlen, hogy legyenek közös jelképeink  – habár  csak nehezen tudnék most ilyeneket felsorolni. Egy ilyen, az országos magyar jelképek kialakítására tett példa lehet a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Karának diplomaosztója: itt az abszolvensek tiszteletére a Szózat megzenésített változatát játszották le.

Czímer Gábor
Az írás megjelent az Alma Mater folyóiratban