Vamos_Bela

Rögtön elöljáróban szeretném leszögezni: az alábbi gondolatokat nem az ítélkezés lelkülete szülte. Amint az élet különféle területén, így a nevelésben is bizonyára mindnyájunk követett már el hibákat. Senki által nem vagyunk feljogosítva arra, hogy kioktassunk másokat. Ugyanakkor az olykor elkövetett hibák vagy hiányosságok nem tesznek végleg alkalmatlanná bennünket – főként arra nézve nem, hogy az életünk dolgait újból és újból átvizsgáljuk és megpróbáljunk a cselekedeteinken változtatni.

Kórházi folyosókon sétálgatok. Feleségemre várok, aki éppen orvosi vizsgálaton vesz részt. Gondolataimat Wilhelm Busch „Variációk egy témára” című könyvének reggel olvasott gondolatai töltik ki, melyek többek közt a gyereknevelésről szólnak. Két bibliai mondat is az eszembe jut a Példabeszédek könyvéből: „Neveld a gyermekedet a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól” (Péld 22,6), valamint a: „Fenyítsd meg fiadat, míg van remény…” (Péld 19,18).

Az autóút ideje alatt éppen a megfelelő nevelési módokról beszélgettünk, s arról, vajon mi megfelelő következetességgel neveljük-e gyermekeinket? Nem vagyunk-e túl szigorúak, esetlegesen túl engedékenyek. Nem egyszerű! A váróteremben álldogálva aztán magamban hálát adok az Örökkévaló Istennek, hogy az Ő útmutatása ad ehhez is kellő segítséget és eligazítást, amikor hirtelen kivágódik a folyosóra nyíló ajtó. Egy körülbelül hat és egy nyolc év körüli kisfiú rohan be rajta, nagyapjuk lóhalálában utánuk. Édesanyjukra „várakoznak”. Külső szemlélőként sem nehéz kikövetkeztetni, hogy a fiúk a szüleikkel szemben valószínűleg nem ma kezdték feszegetni a lehetőségeik határait. Neveletlenek, szófogadatlanok, nem vetik meg a káromkodást. Akciófilmek főhőseit utánozva vad szavak kíséretében rugdossák egymást és a váróterem falát, miközben majd ledöntik lábukról az éppen arra haladókat. Miközben a hatvanas évei első felében járó nagypapa minden tőle telhetőt elkövet, hogy unokáit jobb modorra bírja. Rájuk szól, a rendőr bácsik kihívásával és az éppen arra járó nővér nyugtató-injekciójával fenyegeti őket, a következő pillanatban pedig szinte könyörögve próbál a lelkükre beszélni. Így megy ez közel fél órán keresztül: valóvilág közvetlenül – egyelőre kicsiben. Közben megcsörren a telefonja, s a rövid beszélgetés ideje alatti szabadságot az unokák persze még intenzívebben kihasználják.

A közeljövőre gondolok: tényleg egyre több ilyen gyermekkel lesznek „megáldva” az oktatási intézményeink? Elképzelhető, nagyon valószínű, hiszen egyre több iskolai incidensről és megfélemlített tanárról kapunk hírt. Dühös, kioktató modorú szülőkről, akik sokszor egyetlen, drága csemetéjük becsületét védve futkároznak tanítók és igazgatók után, hogy „leszedjék róluk a keresztvizet” vagy egyenesen megpofozzák őket.

Manapság ismerősi körökben is hallom, amint a tinédzser gyerek füle hallatára a szülő azonnal kész az adott tanítóval szembeni „megoldással”: „Mit képzel ez a szemtelen hólyag? Majd bemegyek, és jól megtépem!” Nos, ne lepődjön meg az ilyen szülő, ha a drága gyermeke egyszer majd őt is jól „megtépi”. Azt kapjuk vissza, amit befektetünk. Ha búzát vetünk, nem fogunk kukoricát aratni, ha gyommagot szórunk szét, akkor gyommag kel ki. Egy történet jutott az eszembe: Egy harmincas éveiben lévő anya utazik kisgyermekével a vonaton. A gyermek folyamatosan rugdalja a vele szemben ülő idős bácsi lábát. Ő mindig arrébb húzódik, a fiú azonban eléri őt, mire az idősebb úr megkéri az anyát, hogy szóljon rá gyermekére. A válasz az, hogy neki ne beszéljen bele a nevelésbe! Ő nem szól rá, mert nem akarja állandóan valamivel frusztrálni a gyermekét, különben is akkor nem tud kiteljesedni, ha mindenért állandóan rászólnak. A fülkében mindennek szemtanúja egy főiskolás srác, aki ekkor a szájából kivett rágógumiját laza mozdulattal a fiatal anya homlokára nyomja. Az felháborodva leteremti őt, mire a srác csak ennyit mond: most mit van úgy oda? Engem sem nevelt az anyám!

Másrészt akarva – akaratlanul adódik a kérdés: ezt a szülőt az ő szülei így nevelték? A választ a kedves olvasóra bízom… De annyit még hozzáteszek, én nagyot csalódnék a szüleimben, ha egyszer így beszélnének tanárról, jogászról vagy kőművesről – teljesen mindegy!

Alapiskolás koromban olykor én is kaptam körmöst, egyszer nyaklevest, viszont a szüleim otthon mindig azzal „indítottak”, hogy engem vontak kérdőre: én hogyan viselkedtem, én mit tettem? A kérdezz-felelek nálam kezdődött, nem a tanárnál. Pedig volt egy indokolatlanul verekedő, a szó orvosi értelmében az idegeivel bajlódó tanár is, akitől való félelem miatt be is pisilt valaki. De a tanítót akkor is tisztelnünk kellett. Ja, kérem szépen, hogy ez esetben nem érdemelte meg? Egy mondjuk alkoholista apát a Biblia szerint nagyon helyesen még akkor is tisztelnie kell a gyerekének, ha pillanatnyilag a tisztelet kiérdemlésének semmiféle jelét nem produkálja. Akkor is az apja marad, tőle van és bár méltatlan helyzetbe jutott, nem volt mindig ilyen. Az, hogy tisztelek valakit, nem kell, hogy azt jelentse: azonosulok és mindenben egyetértek vele. Vannak ateista ismerőseim, akik érezhetően tisztelnek és én is tisztelem őket és fontosak nekem, annak ellenére, hogy bizonyos dolgokban homlokegyenest más meggyőződéssel bírunk. (Margóra jegyzem meg: Nem felejtem el azt a bibliakört, amelyen egy hetvenes éveiben járó hívő asszony elmondta, hogy az ő keresztje és szolgálata az volt, hogy az alkoholista férjét „hordozza”. Nem mellékesen rendszeresen imádkozott érte – ami alatt az ő saját hitét is formálta az Isten! De közben mondani sem kell, olykor nagyon nehéz volt tűrve és szenvedve élni. De tisztelte őt és kitartott mellette: nem csak azt látta benne, ami a szomszédok előtt is világos volt, hogy hova züllött, hanem meglátta benne azt is, hogy mivé lehet. Arra a mosolyra mindig emlékezni fogok, amely ennek az idős hölgynek az arcára kiült, amikor elmondta, hogy a férje élő hitre jutott és ennek következményeképpen teljesen felhagyott a régi életével. A közben egymás nélkül, szerelem nélkül, a minden bizonnyal nem a megfelelő mederben megélt testi örömök elfutott éveit nem hozta vissza az Isten – vannak veszteségeink az úton… de nem Isten akarta ezeket a veszteségeket! Ő akarata ellenére nem kényszeríthette ezt a férfit. Isten szabad akaratot adott mindenben: a nevelésben, a szerelemben, a munkában. Mi döntünk: vele vagy nélküle. De Ő nem szadista, nem kényszeríti rá magát senkire, akinek Ő nem kell igazán. Itt a feleség évtizedeken keresztül tűrt, szenvedett – nyilván ő maga sem volt mazochista, nem élvezte ezt – de a kitartása, a pédaadása, és nem utolsó sorban Isten beavatozása megmentett egy életet! Nem egy ilyen valós történetet tudnék elmondani!)

Visszatérve a kórházi folyosóra: figyelek, s várom, hogyan kezeli egy meglett férfiember a kialakult helyzetet. Érezhetően nincs a helyzet magaslatán. „Mondjátok, ti normálisak vagytok? Hogy lehet így viselkedni? Debilek vagytok?! Hogy lehet ilyen rossznak lenni? Ördögök vagytok!” – hangzik a nevelő szózat.  Rossz érzés hallani, kellemetlen nézni a kialakult helyzetet. Hiszen az unokái nyilvánvalóan sem nem debilek, sem nem ördögök, egyszerűen csak neveletlenek, mert bűnre hajlamos természetet hordoznak magukban, hajlandók Istent és a felebarátot gyűlölni, mint mi valamennyien a születésünktől kezdve. S miért, mi által is lennének mások, ha azok a felnőttek, akikre Isten a gondozásukat, nevelésüket bízta, nyilvánvalóan engedik őket ilyennek lenni?!

Fotó: SFkids

„De hát ilyen a világ, mit lehet tenni…?!” Lelkigondozói, személyes beszélgetések alkalmával is egyre több ízben hallunk efféle közhelyes, panaszkodó mondatokat. „A mai világban már semmi nem olyan, mint régen volt. (Bölcs megállapítás!) A mai világban nehezebb a megélhetés, nagyobbak a kihívások, minden a pénz körül forog.” – mondják sokan a világ diktálta tempóba és életvitelbe beletörődve. Igen, valószínűleg így is van – nehéz az élet, mindenféle vonatkozásban, de nem hiszem, hogy nehezebb lenne, mint a középkorban, a világháborúk alatti vagy utáni években. Az pedig még valószínűbb, hogy az élet mindig sokkal elviselhetetlenebb azoknak számára, akinek nincs élő Istene. Azok életében, akik számára Isten amolyan tartalék, egy a lehetséges áldásforrások közül. Azok életében, akik nem- vagy csak már a nagy bajokban számolnak vele, akik a hitet mindig valamiféle feltételhez kötik. A templomi szertartások puszta, megszokásból végzett gyakorlása vagy a valamilyen istenhit korántsem egyenlő a feltámadott Krisztusba vetett hittel, melyből valóságos erő, áldás és igazi élet fakad!

Így valószínű, hogy aki a nevelése gyümölcseiként áldott gyerekeket szeretne látni maga körül, annak nem szabad beérnie saját tehetetlenségével és könnyű beletörődéssel. „Mit tegyek, ha mindenhol szennyes, és gyilkos filmeket lát a gyerekem? Mit tegyek? Hisz az interneten pár kattintással perverz dolgokat ér el. Mit tehetünk, ha gonoszságot lát maga körül?” – teszik fel egyre többen a kérdést. Neveld! Neveld: ne adj meg neki okvetlenül mindent, amit kér, de add meg neki azt, amire szüksége van!

Nem lesz egyszerű! – senki sem ígérte, hogy az lesz. A munka, amivel a pénzt keressük, az sem könnyű! Sőt! Még az is „benne van a pakliban”, hogy ha neveljük, másnak tartják majd vagy kicsit megkülönböztetik őt emiatt az osztálytársai. Ezt vállalni kell! (Egyébként is az folyik még a csapból is, hogy: tisztelni kell a másságot!) Gondoljunk bele: eleve mindenkivel megtanítanak vagy éppen nem tanítanak meg valamit otthon a szülők, nagyszülők. Ha ezeket a dolgokat feladjuk csak azért, mert a másik öt vagy ötven gyerekkel nem ugyanazt tanították meg, akkor minden borul, minden veszik. Tegyük fel, hogy valakit nem tanítottak meg késsel-villával enni és ennek megtanítását egyre többen elhanyagolják, akkor megkérjük majd a mi gyerekünket is, hogy egyen kézzel, nehogy lenézze és kinevesse őt a tömeg? Ha tizenhárom éves korában minden második gyerek kipróbálja majd a drogot, mert addigra még nagyobbat süllyed a világ, akkor elnézzük majd a mi gyerekünknek is, csak azért, nehogy kiutálják őt maguk közül a többiek? Nekünk ki számít: a mi gyerekünk vagy a többiek? Ki az erősebb: szülőként mi, aki dolgozunk, hajtunk a jobb életért, vagy a más gyerekei?

Mi is történik, ha nem vesz részt feltétlenül mindenben, amiben az átlag- vagy a tömegemberek? Mondjuk, nem fogja naprakészen tudni pl. a „Való világnak” nevezett erkölcsi fertő depressziós, káromkodó, önigazult, magamutogató pornósának vagy ahogyan Hofi mondta: alanyt, állítmányt, tárgyat egymás mellé rakni, két mondatot rendesen kinyögni nem tudó sztárjainak a napi mozdulatait, vagy azt, hogy éppen ki mit hazudott, ki kit és hogyan „vágott át”, az éppen aktuális gyűlölet milyen stádiumban tart. Tegyük fel önmagunknak is a kérdést: veszít ezzel valamit a gyerekem? De komolyan! Mit veszít vele? Az égvilágon semmit. Sőt: fel fog szabadulni a különféle felesleges lelki terhek alól. Tegyük fel a kérdést a másik oldalról is: mit „nyer” vele, ha továbbra is ilyeneken szocializálódik? Sok, gyermekeket még szerető drága pedagógus vagy éppen lelkész tudna erről beszélni, amint én is, mivel nem kevés panaszkodó, depressziós szülővel beszéltem már, ahol a gyerek nagy despota volt, és úgy manipulálta a családot, ahogyan csak akarta… Mindenki úgy ugrált, ahogy a kisfőnök fütyült. Ennek az észrevételéhez nem kell „lélekbúvárnak” lenni. A kérdés: meg tudnánk-e tenni, hogy szép lassan úgy zárjuk el ezeket a nem csak gyermeki lelket mérgező „forrásokat, csapokat”, hogy közben más programokat, lehetőségetek kínáljunk a számukra? Természetesen ez azzal is jár, hogy ezen progamok megvalósulása érdekében bizonyos áldozatokat meg kell hoznunk. Mondjuk részben lemondunk a magunk kényelméről… De hát nem tenné meg ezt szívesen az, aki azt mondja, hogy neki mindene a gyermeke?

Pár hónapja egy apa arról próbált meggyőzni, hogy nem baj, ha a gyerek sok durvaságot és erőszakot is lát, sőt: „jobb az ön gyermekeinket is, ha egy kicsit vadabbak lesznek, mert így legalább nem használja ki és nem nézi le majd őket annyira a társadalom és jobban meg tudják védeni magukat.” A baj viszont nem pusztán az, hogy ezzel a gyereke előtt is legalizálja a rosszat, és beletörődik abba, hanem az is, hogy ő maga is élt már 40-50 évet és még mindig nem látja, hogy a gonoszt csak jóval lehet meggyőzni. A visszaadott nagyobb pofon után a hitetlen gondolkodás szerint ugyanis még nagyobb pofon jön! Látjuk a világból, akár szűkebb környezetünkből is, hogy ha a parlamentben, egy városban vagy egy családban elkezdődik egy adok-kapok, akkor annak megtérés, bűnbánat, bocsánatkérés nélkül nincs vége. Egy megpofozott ember soha nem éppen akkora bántást, sértést, ütést akar visszaadni, mint amekkorát ő maga kapott, hanem mindig nagyobbat.  A durvaság minden féle értelemben újabb durvaságot szül.

Hallottam olyan apáról, aki nagyon durva szigorral nevelte a fiait, olykor minden különösebb ok nélkül is bántalmazva őket, hogy kemények és edzettek legyenek. Később nem véletlenül az alvilág tagjai lettek, mielőtt fiatalon meghaltak. Gondolja valaki, hogy ez véletlen? Nem mindegy, hogy gyermekeinket milyen irányba indítjuk és milyen hatásoknak tesszük ki!

Egy hasonlattal élve: a gyermek tulajdonképpen olyan, mint egy gyurma. Az ember eldöntheti, hogy milyenné formálja. A társadalom pedig lehet akármilyen, ennek a formálásnak a jelentős része a mikrokozmoszban, a családban történik. Egyszer egy ismerősöm születésnapján voltunk, ahol egy fél évszázadnyi élet után az ünnepelt nagyon méltatlanul viselkedett: elbohóckodta, átitta és átkáromkodta a saját ünneplését. Közben maga is panaszkodik, hogy sok gond van a gyerekeivel. Szófogadatlanok, neveletlenek, követelőzők. De miért panaszkodik? Ő maga nem ilyen? Ő nem ilyen példát mutatott nekik az életében? Csak érik be a vetése.

Miért gondoljuk, hogy amikor egy családnál az asztalnál ülő idős apa, nagyapa a szürcsölése vagy egyéb más miatt terhessé válik a menye és a fia számára és elküldik az asztaltól, hogy egyen a saját szobájában (!), akkor nem teszik majd meg ezekkel a szülőkkel a saját gyermekeik – akik ennek és minden másnak a szem- és fültanúi?! Hiszen ezt látják, ez ivódik beléjük, ez lesz természetes számukra, hogy a maguk kényelme érdekében félretegyék őket.

Különös és egyszerű, de főképp erőtlen gondolkodásra vallanak az engem is győzködő apa szavai és az ehhez hasonló kijelentések. Elgondolkodtatóak, különösen azért, mert amikor arról panaszkodunk, hogy nagy a létbizonytalanság, akkor közben rögtön kifejezzük, hogy mi nem szeretnénk létbizonytalanságban élni! Amikor arról van szó, hogy nő a szegénység és a munkanélküliség, azonnal hozzátesszük: mi nem szeretnénk munkanélküliek és szegények lenni! Tudatosan tanulunk, majd szerzünk munkát, ha kell, átképeztetjük magunkat, s mindent tőlünk telhetőt megteszünk annak érdekében, hogy ne szegényedjünk el, hanem inkább gyarapodjunk! Jobban hajtunk, többet dolgozunk, túlórázunk, próbáljuk mindinkább bebiztosítani magunkat!

S mindeközben tényleg ilyen könnyen feladnánk a harcot egy másik, nagyon fontos területen? Feladnánk, amikor saját „vérünk”, gyermekeink magaviseletéről, jövőjéről van szó? Ennyire mindegy lenne, hogy mit szívnak magukba a képernyőkön, az interneten keresztül, hogy milyen hatás éri őket az utcán, hogy szót fogadnak-e vagy sem, hogy szépen beszélnek, vagy éppen trágár kifejezéseket használnak? Egyáltalán mennyire érdekel bennünket, hogy mivel foglalkoznak, s mi foglalkoztatja őket, kivel barátkoznak, és milyen társaságban forgolódnak?

Valóban ennyire fontos lenne a jó munkahely a jobb pénzkereseti lehetőség, a jobb megélhetés – mindez természetesen csakis a gyermekek érdekében (!), – hogy mindeközben széttárt karokkal, magatehetetlenül nézzük magát a gyermeket? A lelkiállapotát, fejlődését, a jövőjét? Ha tényleg a gyermek jövőjéért fáradoznak sokan, akkor nem kellene vajon átgondolni a prioritásokat és rendet tenni a nevelés kérdéseiben is? Nem kellene vajon következetesebben elzárni azokat a forrásokat, ahonnan ömlik rájuk az erőszaknak és durvaságnak számtalan formája és nem kellene inkább áldásos források után nézni?

Minden bizonnyal a legkönnyebb megoldásnak kínálkozik azzal érvelni, hogy értük hajtunk, és éppen ezért nem tudunk kellőképpen odafigyelni rájuk…  De vajon amikor megtehetjük, akkor megtesszük? Amikor beszélgethetünk is velük, vajon a televíziót vagy őket választjuk? Kérdeztem régebben egy panaszkodó apát, hogy mit csinál, amikor nem dolgozik. Olyan alig van, annyit kell fusizni! – válaszolta. De csak van olyan, amikor jut ideje a gyerekekre is… – folytattam. „Lenne, de helyette mindig azt a hülye sorozatot bámulja, mert azt nem lehet kihagyni” – vágott közbe a feleség. A beszélgetésből nem pusztán a férj és feleség közti értékrend miatt kialakult feszültség körvonalazódott, hanem egyúttal a sok-sok gyermek-szülő közti feszültségre a válasz is: lenne idő egymásra, tudnánk találni, elkülöníteni, de nekünk sokkal kényelmesebb kikapcsolódási lehetőségeink is vannak. Bocsánat a közönségesebb kifejezésért, de hadd idézzek valakit szó szerint: „Bizony, a gyereket megcsinálni a legkönnyebb, de tudatosítani kellene, hogy a feladat nem akkor ér véget, hanem akkor kezdődik. S amennyiben ezt tudatosítjuk, akkor az öröm sem akkor ér véget – mert a gyerekeink nem csak pár másodperces, hanem egy életen keresztül tartó örömmé lesznek számunkra”.

Ezért amikor éppen valamiért dorgálni kellene őket, fegyelmezünk-e vagy azt kérdezzük: hát most mit is tegyünk?! Ilyenné vált a világ! A szomszéd gyermeke sem rosszabb… Az igaz, de el lehet döntenünk, nekünk melyik fontosabb: a mi gyermekünk vagy a szomszédé? A szomszéd gyereke miatt sírunk, amikor a betegágya mellett állunk tehetetlenül vagy a sajátunk miatt? A „mások gyerekét” szeretjük annyira, hogy képesek lennénk akár meghalni helyettük vagy a sajátunkat? Isten nem a szomszéd gyerekét bízta ránk, sem az utcasor gyerekeit, hanem mindenekelőtt a saját „kölcsönbe kapott” gyermekeinket. Egyszer majd „visszaveszi” őket és bennünket is! Őértük kell hálásnak lennünk, őket kell nevelünk, és egyszer Isten előtt is számot kell adnunk a ránk bízottakért.

Minden bizonnyal sok felesleges és szomorú viaskodástól kímélhetné meg magát a fenti történetben szereplő nagyapa is, ha a megfélemlítés és a számtalan felesleges és buta ijesztgetés helyett a megfelelő időben néhanapján például odacsapna az unokák fenekére.

A vitathatatlanul nagy bölcsességgel felruházott Salamon király tudott valamit, amikor ezt írta: „Mert akit szeret az Úr, azt megdorgálja, de mint apa a fiát, akit kedvel.” (Péld 3,12) vagy: „Ne sajnáld megfenyíteni a gyermeket, nem hal bele, ha megvered bottal. Te csak bottal vered meg, de lelkét a holtak hazájától mented meg” (Péld 23,13-14). S nyilvánvalóan itt nem a bottal való fenyítésen, nem is magán a fenyítésen, hanem a szeretetből fakadó fenyítésen van a hagsúly, s a követendő példa valószínűleg nem az a szülő, aki minden apróságért „elcsépeli” a gyermekeit, hanem aki még a szükséges fenyítésben is bölcsen, mértéktartóan, irgalmat gyakorolva tud eljárni. A futball-szakértők is azt tartják, hogy az a bíró, aki csak sárga lapok osztogatásával tud a pályán fegyelmet tartani, az nem igazán ura a rendnek, arról nem is beszélve, hogy pusztán fegyelmezéssel nagyon nehéz a játékosok tiszteletét megszerezni.

A jó fegyelmezésnek a szeretet elengedhetetlen eszköze kell, hogy legyen, mert ha a fegyelmezés nem szívből fakad, inkább válik valamiféle bosszúállássá, mintsem nevelő eszközzé. A gyermekek, az unokák puszta „lebutázása”, vagy a könyörgés valószínűleg nem elég ahhoz, hogy egy gyerek jó útra térjen, viszont ez is megtermi a gyümölcsét! Csak éppen rossz gyümölcsöt terem: egy idő után maga is elhiszi magáról, hogy buta, „fekete bárány” és nem is várnak el tőle mást. Szép lassan alkalmazkodik és bele is törődik ebbe a szerepbe.

Szívből sajnálom azt a nagyszülőt, azt az édesanyát és édesapát, aki engedi a fenti példához hasonlóan fejére nőni fiait vagy lányait. Az unokák a váróteremben ráadásul pillanatokon belül rájöttek, hogy a nagypapa sem a rendőr bácsi kihívását és az ő elvitetésüket, sem a nyugtatóinjekció beadatását nem gondolta komolyan, csak fenyegetett vele. Tehát magatehetetlen volt! Ők pedig tovább folytathatták szemtelen és laza viselkedésüket a nagyszülő szégyenére… s ki tudja, egyszer talán folytatják mások kárára is. (Egy bűnöző sem született bűnözőnek! Hagyták, engedték vagy besegítettek neki, hogy azzá válhasson.) Ezért időben kérjük mi is Isten kegyelmét, hogy minél többen ismerjék fel körülöttünk Igéjének nevelő hatását! Elsősorban mi, szülők, hogy azután tudjunk a szó valódi értelmében: nevelni – kellő szigorral, mégis szeretettel és jóságosan.

Vámos Béla
református lelkész