A 2012-es évet lehet egyszer sorsfordító évként fogják jellemezni a szlovákiai magyarság történetével foglalkozó krónikások. Közzétették a népszámlálás eredményeit, nyilvánvalóvá vált, hogy átléptük a félmilliós lélektani határt, (újra)megbukott a jobboldali kormány, (újra) csak egy magyar párt került be a parlamentbe, leégett a krasznahorkai vár. Megszületett viszont a kisebbségi minimum, mely az 1994-es komáromi nagygyűlés óta a legjelentősebb közösségi aktus, tovább szélesedtek a kétnyelvűségi mozgalmak, bizonyítva, hogy nem csak egy jó bulin született fellángolásról van szó. Noha a gazdasági helyzet egyre nehezebb, az euróövezet mégsem dőlt össze (emlékszik még valaki az apokaliptikus jósokra?). Ha ez mégis megtörténik, ma sokkal nagyobb problémáink lennének, mint a kisebbségi érdekképviselet miazmáin és a hogyantovábbokon való merengés.
2013-ban a közéleti porondon egy megyei választás vár bennünket. Mégis 2013 a rákövetkező évben sorra kerülő európai parlamenti választásokra való csendes felkészülés éve lesz. Kiváló alkalom lenne érdemibb vitát folytatni arról, hogy mire (lehetne) még jó nekünk ez az európai szintű érdekképviselet? Ha vannak „szlovákiai magyar külügyek”, akkor azt elsősorban az EP-s képviselői székek, irodák, asszisztensi hálózatok jelentik. Mit hoztunk ki eddig belőle? Mi minden másra lehetne kihasználni, mire nem? Melyek a látható és kevésbé látható eredményei az eddigi két választási időszaknak? Úgy gondolom, hogy a kisebbségi érdekképviselet mellett fontos, hogy legyenek az európai témákban jártas szakpolitikusaink, lobbistáink és szakértőink. Bauer Edit e téren magasra tette a mércét, így hatalmas űrt hagy maga után. Annak az egyértelmű európai trendnek ellenére, miszerint az EP inkább a kiégett politikusok elfekvőjeként szolgál, óriási hiba lenne meghagyni ezt a kört a „régi rókáknak”. Ez a vita szólhatna egy lehetséges közös (független) jelöltlistáról, akár a pártok többi jelöltjével egyetemben, vagy a lehetséges jelöltek egyfajta előválasztási körökben való megmérettetéséről. A Közbeszéd a maga lehetőségeihez mérten kezdeményezni fog egy ilyen vitát egy cikksorozat formájában.
Közélettel mindig foglalkozik valaki
Az otthoni érdekképviselet döntő részére egyébként is ráférne egy kis külföldi tanulmányút. Az MKP a saját névváltozását sem tudta érdemben elmagyarázni, vakon bízik a „közösség” szó pozitív töltetében, abban, hogy ha bárhol valaki szlovákiai magyar közösséget említ, akkor az első asszociáció Berényi tutilapja lesz.
A Híd eközben feltalálta és gőzerővel alkalmazza az „érdekképviselet light” káderelvét. A párt kulcsfigurái közül szinte egy sincs, aki kellő tudással rendelkezne a kisebbségpolitika terén, noha Bugár gyakran nyilatkozza, hogy a Híd szakemberei dolgoznak valamilyen ügyön, de máig nem kapott a sajtó választ arra, hogy mégis kik ezek a szakemberek, vagy hogy milyen eredményt prezentáltak. Idén leléptek a Hídból az olyan reménységek, mint Pfundtner Edit vagy a régi tutajos Vörös Péter. Helyettük maradtak a „csallóközi legények”: Csicsai, Érsek és Nagy, akiknek az életrajzában hiába keresnénk akár egy csemadokos színjátszókört is. Ma ők, a többi hidas képviselővel a hivatalos szlovákiai magyar politikai képviselet, a politikai elitünk.
Az MKP és elődpártjainak teljesítményét sokféleképpen lehetne értékelni, de a mai hidasokból egyszerűen hiányzik az érdekképviselet kritikus tízezer órányi gyakorlata. Ezt Érsek Árpád példáján lehetett a legjobban látni. Rövid közlekedésügyi államtitkári ténykedése alatt (elsősorban a vasútért felelt!) a vizuális kétnyelvűségért rengeteget tehetett volna. Ezt azonban a pártja sem várta el tőle, de ő maga sem érezte a szívügyének, nem volt számára lényeges, hogy a magyar nyelv egyre szűkülő vizuális használta mennyire kritikus a szlovákiai magyarság túlélése szempontjából. Számára ez nem volt elvkérdés, így nem is volt kész terv, nemhogy egy rövid to do list. Ha a KDSZ aktivisták nem raknak ki jópár közlekédési és vasúti táblát, a kisujját sem mozdította volna. A kampány alatt persze átadott egypár elkerülő utat és sínpárt, s lelkesen integetett a sárga vonatnak, de az, hogy a kétnyelvűségért lobbizott volna a RegioJetnél, már nem fért bele a napirendjébe. Sodródott a rosszul összeeszkábált nyelvtörvény kommunikációs cunamijával, melybe beledobta a Híd szellemi holdudvara, és együtt igyekeztek ezt a törvényt hatalmas érdekképviseleti sikerként eladni a választóknak. Ma pedig Érsek Árpád a Híd egyik oktatáspolitikai felelőse…
Mi mindannyian civilek vagyunk
Az elmúlt évben egyre nagyobb reményeket kezdtünk fűzni a „civilekhez”, akiket Tokár Géza jogosan nevez megfoghatatlan masszának, elvégre a régi core-csemadokostól kezdve, a félpolitkus-félcivilen keresztül a névtelen matricázóig mindenkit lefed. Számos internetes komment és újságírói cikk egyfajta utolsó reménységként, megoldóemberként állítják be ezt az egyébként sokrétű csoportot, akiket szívesen mozgósítana az elégedetlenkendő ember az Ügy érdekében. Közben elfeledkezik arról, hogy ő maga is egy polgár, csak éppen nem tesz semmit. Erről nem feltétlenül a tömegember passzivitása tehet, vannak jó páran, akik örömmel tennének valamit, csak nem ismerik ennek a módját és lehetőségeit. Az aktív civilkedés különböző formái csak most kezdenek kialakulni. Sokszor a meglévő szervezetek és csoportok vagy nem attraktívak, esetleg oda jutottak, hogy egyszerűen „gáz” hozzájuk tartozni vagy helyileg nem elérhetőek. A „részmunkaidős civil” különböző profiljainak a kikísérletezése még várat magára. Ha megnézzük a pénzügyi oldalát, ugyanúgy híján vagyunk az új ötleteknek, nem hiába alulfinanszírozott a civil szektor. Valószínűleg egy kézen meg tudnánk számolni a PayPal-t használó kezdeményezéseket vagy a döntően magánforrásból támogatott szervezeteket. Az elkövetkező időszakban ezért elválik, hogy lesz-e elég bátor emberke, aki a hivatása, családja és ügyes-bajos dolgai mellett bevállalja a maga kicsi, de elhanyagolhatatlan részét a Nagy Közös Evezésben. Így a felvidéki hobbit-társadalomban jelenleg túlreprezentált megmondóemberek mellé előléphetnek a „megoldóemberek” is. Csak így lesz idővel más a politika és a közérzetünk is.
A címlapfotón szereplő macsek neve Mimó. Fotó: ©2012 Laczkó Sándor, briocheblog.com