Az Iskolapélda a Közbeszéd új cikksorozata (nem csak) a szlovákiai magyar oktatásügyről. Az esélyegyenlőség elvét magáénak valló társadalmakban léteznek azok a „létrák”, melyeken az egyén, saját erőfeszítései hozzáadásával, magasabbra kapaszkodhat. Ebben iskolarendszernek – óvodától egyetemig – kulcsszerepe van. A szlovákiai magyar világban ehhez a szerephez szorosan kapcsolódik az iskolák közösségmegtartó és községfejlesztő feladata is. Az elkövetkező hónapokban saját- és vendégszerzőink fejtik ki a témával kapcsolatos véleményüket és javaslataikat. Elsőként Petőcz Kálmán írását közöljük.
A pedagógusok sztrájkja hosszú idő után a társadalom figyelmének középpontjába helyezte az oktatásügyet kis provinciánkban. Sajnálatos módon, a vita leginkább a bérek kérdésére szűkült le. Amennyiben a kormány hajlandó is (lenne) némi engedményre, vagyis béremelésre, ennek forrását az oktatásügyi tárca belső tartalékaiban látná. Például abban, hogy csökkentenék a pedagógusok és egyéb okatásügyi dolgozók számát, és az így megspórolt pénzből juttatnának többet a kötelékben maradt dolgozóknak.
Előrevetítem, hogy a téma ilyesfajta leszűkítése rendkívül szerencsétlen. De ha már az asztalon van, állást kell vele kapcsolatban foglalni. Nos, kétségkívül, az oktatásügyi tárcán belül is vannak tartalékok, mint ahogy minden más tárcán belül vannak: ráadásul sokkal nagyobbak. Viszont nem az a megoldás, hogy a „felesleges” pedagógusokat elbocsátják. Pillanatnyilag ugyanis felesleges pedagógus nincs. Sőt, ha az állam valóban inkluzívvá szeretné tenni az islolákat (amit én személyszerint erősen kétlek), akkor még kevés is lenne a pedagógus, főleg ami a szak- , speciális, és kisegítő pedagógusi kategóriákat illeti. A pedagógusok bére meg kriminálisan alacsony, különösen ahhoz képest, milyen hosszú távú hozáadott értéket produkálnak (illetve produkálnának, ha működne a rendszer). Ezt is tudja mindenki.
Nem minden pedagógus jó tanító meg tanár. Ez is világos. A kérdés csak az, hogyan lehet a pedagógusszakmát vonzóbbá tenni a legjobb és legtehetségesebb középiskolások számára, mint például Finnországban, ha az alapbérek nálunk annyira alacsonyak? A jelenlegi rendszer hosszú távon rendkívül kontraproduktív. Évek óta nemhogy a legjobbak nem felvételiznek tanító- és tanárképző szakokra, hanem – tisztelet a kivételnek – éppen fordított a helyzet. Tanárképző karra hovatovább már csak azok mennek, akiket máshova nem vettek fel. Tehát a színvonlacsökkenés eleve bele van programozva a rendszerbe.
Eközben nincsenek megbízható módszerek a iskolák színvonalának és a pedagógusok minőségének mérésére. Ezért, méghogyha igaz is lenne a pedagógusfeleslegről szóló tézis, nehezen tudom elképzelni, milyen objektív kritérium alapján fognának hozzá a hatóságok az elbocsátásokhoz. Az elbocsátások csak szubjektív elbírálás alapján történhetnének. A tanárképző karok meg közben tovább ontanák a nem rátermett pedagógusak, akiknek a jelentős része nem is kíván az oktatásügyben elhelyezkedni. Paradox módon, ezzel párhuzamosan folyamatosan nől a pedagógusi képesítés nélküli olyan tanító- és tanárnők száma, akik a jól kereső férjeik mellett megengedhetik maguknak az alacsonyabb fizetés melletti viszonylag nyugodtabb életet. Mindez még inkább hozzájárul az oktatásügy nagymértékű feminizációjához.
A megoldás csak az lehet, hogy az állam végre prioritásként kezelje az oktatásügyet. Ha már egyszer kötelezővé teszi (rákényszeríti) a formális közoktatást minden gyerekre, akkor sokkal nagyobb igyekezetet kellene kifejtenie annak érdekében, hogy magas színvonalú és megfelelő minőségű szolgátatást nyújtson minden családnak, amely ezt a szolgáltatást igénybe veszi.
Ugyan már ki hiszi el, hogy nincs hatvan vagy akár szászhúsz millió euró az oktatásügy helyzetének javítására? Amikor a kormány éppen kinevezett egy új alelnököt egy több milliárd eurós, teljességgel abszurd beruházás (a széles nyomtávú vasút) koordinálására? Persze, széles nyomtávból négy év alatt nem épül meg száz méter sem, nem is ez a lényeg. Viszont elúszik sok tízmillió euró a koordinátorok fizetésére, utazgatásokra, elemzések meg megvalósíthatósági tanulmányok készítésére. Az, hogy ezek a pénzek milyen zsebekbe mennek majd, rég el van döntve.
A pegagógus társadalmi státusát és a pedagógusszakma presztízsét jelentős mértékben növelni kell. El kell érni, hogy a szakma ismét vonzóvá váljék. Ennek a stratégiának csak az egyik eleme a béremelés és az iskolák felszereltségének javítása, a tanulók és diákok szülségleteihez való alakítása. Az iskolának emberközpontúvá kell válnia. Az iskola tudást, készségeket és képességeket közvetít. De nemcsak azt: emberségre, empátiára, a mások iránti tiszteletre és a másság elfogadására nevel. Az iskola szerepe nemcsak az, hogy munkaerőt termeljen a munkaerőpiacra, hanem az is, hogy hozzájáruljon az élhetőbb, emberségesebb társadalom megteremtéséhez és megtartásához. Az iskola nem csak szolgáltatás, hanem egy olyan intézmény, amely által az állam garantálja az oktatáshoz való jogot, amely alapvető emberi jog.
Ennek a jognak a tartalmát foglalja össze a Gyermek Jogairól szóló Egyezmény 29-ik és 30-ik cikkelye. Az 1989-ben elfogadott ENSZ-egyezmény szövege így hangzik:
29. cikk
1. Az Egyezményben részes államok megegyeznek abban, hogy a gyermek oktatásának a következő célokra kell irányulnia:
a) elő kell segíteni a gyermek személyiségének kibontakozását, valamint szellemi és fizikai tehetségének és képességeinek a lehetőségek legtágabb határáig való kifejlesztését;
b) a gyermek tudatába kell vésni az emberi jogok és az alapvető szabadságok, valamint az Egyesült Nemzetek Alapokmányában elfogadott elvek tiszteletben tartását;
c) a gyermek tudatába kell vésni a szülei, személyazonossága, nyelve és kulturális értékei iránti tiszteletet, valamint annak az országnak, amelyben él, továbbá esetleges származási országának a nemzeti értékei iránti és a sajátjától különböző kultúrák iránti tiszteletet;
d) fel kell készíteni a gyermeket arra, hogy a megértés, a béke, a türelem, a nemek közti egyenlőség, valamennyi nép, nemzetiségi, nemzeti és vallási csoport és az őslakosok közötti barátság szellemében tudja vállalni a szabad társadalomban az élettel járó mindenfajta felelősséget;
e) a gyermek tudatába kell vésni a természeti környezet iránti tiszteletet.
2. A jelen cikk vagy a 28. cikk rendelkezései semmiképpen sem értelmezhetők úgy, hogy sérthessék a természetes vagy jogi személyeknek oktatási intézmény-alapítási és vezetési szabadságát, feltéve, hogy jelen cikk 1. bekezdésében felsorolt elveket tiszteletben tartják, és az adott intézményekben az oktatás megfelel az állam által előírt minimális szabályoknak.
30. cikk
Azokban az államokban, amelyekben nemzetiségi, vallási és nyelvi kisebbségek, illetőleg őslakosságból származó személyek léteznek, az őslakossághoz vagy az említett kisebbséghez tartozó gyermek nem fosztható meg attól a jogától, hogy saját kulturális életét élje, vallását vallja és gyakorolja, illetőleg csoportjának többi tagjával együtt saját nyelvét használja.
Mindez csakis plurális rendszerben képzelhető el. Egy olyan rendszerben, amelyben minden egyén és minden társadalmi csoport igényei és szükségletei kellő figyelemben részesülnek, amelyben liberalizált a tankönyvpiac, amelyben a szülők be vannak vonva az iskola ügyeibe, amelyben nem a formális és adminisztratív kötelességek teljesítésén van a hangsúly, hanem a tartalmon és a minőségen. És ahol a tartalom és a minőség ellenőrizhető és korrigálható.
Petőcz Kálmán
A szerző a Szlovák Helsinki Bizottság elnöke, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának munkatársa.
