A magyar kormány és a nagy játék

Megszokhattuk már, hogy Magyarországon különböző politikai játszmák zajlanak, most azonban szó szerint egy játék kibontakozását szeretném leírni. Ezt a lehető legegzaktabb játékelméleti értelemben  értem. Ebben az írásban a részletes matematikai elméletet mellőzve, a játszmák kereteinek felvázolására vállalkozom. Persze, ez inkább csak egy ösvény a sok közül a politikát mozgató összefüggések átláthatatlan őserdejében.

Hogy jön ide a játék?
A játékelméletet pont arra találták ki, hogy az ilyen konfliktushelyzeteket elemezze. Gyakran alkalmazzák bértárgyalások, vagy a szakszervezet és a menedzsment tárgyalásainak modellezésére. Bizonyos értelemben az elmélet gyakorlati alkalmazása vetett véget a hidegháborúnak is. A magyar felsőoktatási változásokat követő hallgatói megmozdulások képviselete és az Orbán-kabinet között ugyancsak egy fogolydilemma helyzetet fedezhetünk fel. Ez utóbbi a játékelmélet központi problémáját jelöli, amelynek egzakt leírása alapozta meg ezt a forradalmian új matematikai elméletet.

Miről is van tehát szó?
Nem nehéz kitalálni, hogy az egyik játékosunk a magyar kormány lesz. Az Orbán-kabinet neve most legyen szinonimája a minisztériumoknak, kormányzati szándéknak stb. A játék első körében az ellenfél  legyen a diákság (itt megint gyűjtőfogalomként magába olvasztva a HÖOK-ot vagy más hallgatói mozgalmakat). A diákok a felsőoktatást érintő megszorító intézkedések és a költségtérítéses felsőoktatás ellen lépnek fel, míg a kormánynak az az érdeke, hogy minél kevesebbe kerüljenek az államnak a főiskolák és az egyetemek.

A játék újratöltve:
Orbán Viktor, pontosabban ő és kormánya azonban ugyanilyen fogolydilemma játékot játszik az IMF-fel is. A magyar kormány kölcsönt kér a Nemzetközi Valutaalaptól, hogy az ország csődkockázata alacsonyabb, hitelminősítése jobb legyen. De a kiadások radikális csökkentése (nyugdíjak, egészségügy, oktatás) a magyar kormányak nem érdeke.  Az IMF-nek pedig az a célja, hogy jelentős kiadáscsökkentésre kötelezze Magyarországot, azonban egy ország bedőlése nekik sem kedvezne. A diákok vs. magyar kormány játékhoz képest az a különbség, hogy a nyereménytáblázatban sokkal nagyobb a veszteség és a nyeremény közti eltérés. Lássuk tehát a nyereménymátrixot:

Hol nagyobb a tét?
Ahogy ezt már jeleztem, a két játszma esetében hatalmas különbség van például a „Mindketten érvényesítenek valamennyit az érdekeikből” eset értéke a diákok vs. kormány  játékban, és aközött, hogy mit jelentene ugyanez az eset az IMF vs. kormány játékban (igazából a win-win szituáció és a lost-lost szituáció közti távolság különbözik jelentősen a két játék esetében). Itt teljes mértékben a forintosítható differenciára gondolok. Például, ha a kormány enged a diákoknak, nagyságrendekkel kevesebbet veszít (forintban), mint amikor az IMF nyer, és ő veszít. Hogy pontosan mekkora a különbség, részletes közgazdasági elemzést kívánna, de a modellezés szempontjából elég az a jól indokolható feltételezés is, hogy sokkal nagyobb pénzről van szó az IMF-kölcsön esetében, mint a felsőoktatás finanszírozásának esetében. Az említett nyereménykombináción kívül persze a nyereménymátrixok összevonásából adódó összes lehetőséget (16 darab) is elemezni lehetne. Feltehetjük még a kérdést, hogy az esetleges politikai nyereség (pl. támogatottság) miért nem szerepel az elemzésben, miért csak a nyerhető és veszíthető pénz mennyiségéről szól a játék? Azt gondolom, hogy a pozíció- vagy népszerűségi mutatók bevonása az elemzésbe finomítaná ugyan a modellt, de nyereménymátrixok egyes helyeinek értékét meghatározóan nem változtatná meg. Valószínűtlen, hogy például az említett faktorok a mindkét fél számára előnytelen szituációt (lost-lost) az egyik játékos számára egy jelentősen előnyösebbre módosítanák (win-lost). A táblázatok csak tovább hasadnának altáblázatokra, és nagyobb pontosságú eredményt kaphatnánk.

Milyen kapcsolat van a két játszma között?
Ez az igazán érdekes kérdés, vagyis az, hogy az egyik játékban követett stratégia miként befolyásolhatja a másik játék menetét, a szereplők stratégiáját. A két mérkőzés összefüggéseire nem nehéz rájönni: ha például a kormány enged a diákoknak, az nagyobb kiadásokat jelent, ez pedig nem tetszik az IMF-nek, aki az állam kiadásainak csökkentésére szeretné kötelezni Magyarországot. Az összeköttetést tehát az államháztartás, pontosabban annak hiánycélja, és ezen keresztül Magyarország gazdaságpolitikája adja. A kapcsolat nyilván erősödik akkor, ha a játékosok tudatosítják a két meccs összekötött voltát, és döntéseiket, stratégiájukat ennek fényében választják meg.

Ki mit lép?
A kapcsolat tehát megvan, most nézzük meg, milyen stratégiát lenne érdemes folytatnia először Orbán Viktor kormányának! Számára az lenne az ideális, ha magas kiadások mellett is megkapná a Nemzetközi Valutaalaptól a hitelt. Az IMF-nek pedig az a célja, hogy Magyarország stabilitása megmaradjon, és Orbán Viktor elfogadja a hitelfeltételeket. A valutaalapnak nem érdeke túlságosan nagy megszorításokkal sztrájkokat, tömegdemonstrációkat okoznia az országban. Így bármilyen meglepő is, a magyar kormánynak érdeke, hogy elégedetlen tömegek vonulgassanak egy kicsit Budapesten. Ezzel ugyanis leszoríthatja a valutaalap által támasztott követelményeket. Erre a demonstrálgatásra pedig a diákok több mint alkalmasak. Jól kezelhetőek, hiszen jórészt szervezettek, és értelmesen is lehet velük beszélni. A diáktüntetések szalmalángúak, hiszen a fiatalos lobbanékonyság mellet ott van az is, hogy előbb-utóbb vizsgázni kell menni, így a tüntetések vége előre programozott. Ha Orbán Viktor megegyezik a diákokkal, nyilván valami megmarad a felsőoktatást érintő megszorító intézkedésekből, vagyis pénzt spórol (politikai támogatást nyer?). A lejjebb szorított IMF követelményeket pedig ha elfogadja, pénzt nyer, úgy, hogy a nadrágszíjat nem kell annyira meghúznia.

Kinek mit kellene lépnie?
Ugyancsak furcsa eredmény, hogy a diákok igen fontos tényezővé válnak mindkét játszmában. Egy megfelelően megválasztott stratégiával sokat érhetnek el a kormánynál. Ugyancsak játékelméleti megfontolásokból a „szemet szemért fogat fogért” (TFT strategy) stratégia végtelenített változata vezethetne sikerre. Ennek értelmében a két fél közötti tárgyalások sosem zárulnak le igazán. Ez a gyakorlatban akár egy állandó egyeztető intézmény létrehozását is jelentheti. Egykor az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere, Henry Kissinger is ezt a stratégiát követte a nukleáris leszerelésben, tegyük hozzá, sikerrel.

Czímer Gábor