Nem vagyok nagy híve az évértékelőknek, általában szubjektívak és kiegyensúlyozatlanok. Helyette hadd mondjam el, mi volt nálam tavaly az év eseménye nyelvhasználati szempontból. Nem az ekeli vasúti tábla elhelyezése, vagy a kisebbségi minimum aláírása, vagy valami politikai fordulat – ezek mind fontosak, de nálam mégis egy látszólag sokkal jelentéktelenebb dolog vitte el a pálmát.
Szóval: nyáron egy barátom az egyik dél-szlovákiai piacon udvariasan megkérdezte a dinnyeárust, hogy miért nem írja ki bódéjában magyarul is a termékek nevét. A válasz: „Tudja mit, az utóbbi két hétben maga a tizenötödik, aki ezt kérdezi. Lehet, hogy ki is írom.”
Tizenötödik. Két hét alatt. Nem polgárjogi aktivista, emberi jogi szakember, vagy politikus, hanem tizenöt egyszerű mezei vásárló érezte fontosnak, hogy figyelmeztesse az árust arra, hogy bizony nyugodtan kiírhatná magyarul is a dinnye nevét, nem lenne attól senkinek sem rosszabb, neki meg éppenséggel jobb lenne.
Hogy ez miért nagy dolog, az némi magyarázatot kíván. A mai siralmas nyelvhasználati helyzet egyik fő táptalaja a szlovákiai magyar fejekben meglévő gátlások. Nem véletlenül alakultak ezek ki, az állam nagyon rajta volt, hogy az emberek ne merjenek bizonyos helyzetben magyarul megszólalni se, pláne kiírni valamit. Ez nem ma kezdődött, és évtizedek alatt egy olyan társadalmi közeg kialakulásához vezetett, amelyben mind a szlovákok, mind a magyarok nagy része számára a magyar nyelv magánszférán kívüli használata egyenlő lett a nacionalizmussal. Ez vonatkozott idegenek megszólítására, magyar feliratokra, vagy „hivatalos” párbeszédre (akár orvosnál, bankban, stb.).
Ebben a helyzetben a magyar nyelvhasználatért fellépni nem volt egy méznyalás: az aktív és öntudatos polgár a nacionalizmus („magyarkodás”) vádjával találta magát szembe, azt pedig a békésebb fajta, ha lehet, elkerüli. A kevésbé békés pedig gyorsan megkapta a „szélsőséges” jelzőt, velük meg ugye nem szívesen vállalt közösséget az egyszeri ember, ebbe a csoportba senki sem szeretett volna tartozni. Így jutottunk el oda, hogy nálunk egy kétnyelvű üzleti felirathoz is bátor kiállásra és nem kevés polgári öntudatra volt szükség. Illetve dehogy kell ide a múlt idő, a helyzet a kommunizmus és a mečiari idők óta nem sokat változott.
Hogy ezen túl tudjunk lépni, meg kell értetni az átlagpolgárral, hogy a nyilvános magyar nyelvhasználat követelése nem nacionalizmus, nem olyasmi, amiért feszélyezve kellene éreznie magát, hanem pont ellenkezőleg, az azt tiltóknak van miért szégyenkezniük. Évtizedes nacionalista propagandát ellensúlyozni pedig nem kis feladat.
Ezért volt óriási jelentősége a polgári aktivisták, elsősorban a Kétnyelvű Dél-Szlovákia mozgalom, megjelenésének 2011-ben. Úgy tematizálták a kétnyelvű feliratok kérdését, úgy szembesítették a kényelmetlen kérdésekkel a közvéleményt, hogy még a szlovák sajtónak is az jött le belőle, hogy ezzel bizony semmi baj nincs, ezek itt alapvetően jó dolgot akarnak. Nem mintha a kákán csomót keresők nem jelentek volna meg, de az aktivisták eddig sikerrel tartották távol maguktól a szélsőségesség vádját, senki nem talált fogást rajtuk.
Márpedig a közvélemény alakításához ez nagyon fontos. Nem csak a nemzetileg eleve elkötelezett magot kell megnyerni az ügynek, hanem a kevésbé öntudatosokat, a nemzeti üggyel szemben közömbösöket, a bizonytalan identitásúakat is. Sőt, leginkább őket, mert nekik van rá a legnagyobb szükségük. Nekünk meg rájuk: amíg a köztéri magyar nyelvhasználat egy szűk kisebbség passziója, addig nem számíthatunk előrelépésre. Példát kell mutatni, de a cél az, hogy a példát mindenki kövesse, vagy legalábbis egy kritikus tömeg.
És itt jutunk vissza dinnyeárusunkhoz: ha neki ilyen sok vásárlója értette meg, hogy a magyar feliratért kiállni semmi rosszat nem jelent, az egy nagyon örömteli hír. Hogy ez országos szinten hány embert tesz ki, fogalmam sincs, de ez a szám csak nőni fog. Hosszú távon pedig erre van szükség: ha az emberek tudatosítják, hogy két egyforma dolog (például felirat, iskola, idegen megszólítása, formanyomtatvány) közül a magyart választani, sőt követelni, teljesen rendben van, nem nacionalista csökevény, akkor nincs miért aggódnunk.
