nepszavazas_2004b

Nem a legegyszerűbb feladat megbocsátani az ellenünk vétkezőknek, talán nem véletlenül utal erre a leguniverzálisabb keresztény ima, egyenesen Jézustól származtatva. Főleg akkor nem egyszerű a dolog, ha egy szocialistának kell megbocsátani, ráadásul a nemzet ellen elkövetett vétkét.

Mi tagadás, bátor húzás volt Mesterházy Attila részéről egyenesen Kolozsvárott bocsánatot kérni a 9 évvel ezelőtti népszavazáson történtekért, még akkor is, ha esetleg Ron Werber tanácsára tette mindezt, a már hónapok óta zajló 2014-es választási kampány részeként. Kérdés, ki fog neki(k) megbocsátani. A köz reakcióját elnézve ugyanis jelen esetben nem sokan tartják követendőnek a keresztényi megbocsátás alapelvét, gyakran a máskor Bibliából vehemensen idézgető mélykeresztények küldik el gyűlölködve Mesterházyt melegebb éghajlatra. Amit egyrészt talán Jézus sem nézne jó szemmel, másrészt alighanem maguk a szocik zavarodnának meg legjobban, ha szívélyes lenne a fogadtatás.

Persze sokak napi rutinja és kedvtelése veszne el, ha hirtelen szeretni kellene az MSZP-t, ezért nem sok jóra számíthat a párt, az ellenük érzett zsigeri gyűlölet mára sokakba belécsontosodott, nyilván nem alaptalanul. E sorok szerzője is többé-kevésbé megbocsáthatatlannak tartja a 2004-es népszavazáskor történteket, és bár nagyon kreatív és divatos dolog a szarházyattillázás, a felelőst mégsem Mesterházy Attilának hívják – ő akkortájt egy hosszúnevű minisztérium államtitkára volt, sok befolyása talán nem lehetett az eseményekre – hanem Patrubány Miklósnak és Gyurcsány Ferencnek. Az okokat vizsgálva pedig, bár elszomorító, de tulajdonképpen teljesen érthető, mi történt: megdőlt egy hamis illúzió, az össznemzeti egység, vagy valami hasonlóan megfoghatatlan dolog illúziója.

Az első számú felelős viszont éppen a világ magyarságát összefogni hivatott, Magyarok Világszövetsége nevű szervezet, és annak elnöke, a Tőkés László támogatta Patrubány Miklós, eredetileg erdélyi villamosmérnök. Akkortájt már a Fidesznél is kegyvesztett volt, és azóta méltán marginalizálódott, szervezetével együtt. A népszavazást Patrubányék találták ki, és ők gyűjtötték össze a szükséges mennyiségű aláírást, mivel elégedetlenek voltak az előző Fidesz-kormány által elfogadott, a határon túli magyarokat afféle hátrányos helyzetű csoportként kezelő státustörvénnyel, mely diák- és nyugdíjasszerű kedvezményeket biztosított az igazolványt kiváltók számára  (Magyar Igazolvány). Az MVSZ mindenképpen az egyszerűsített honosításban látta a megoldást, erre viszont az akkori Medgyessy-kormány részéről értelemszerűen fikarcnyi politikai akarat sem létezett, sőt, még a státustörvényt is felhígították, Patrubányék pedig erreföl belehajszolták az országot a népszavazásba. Ettől kezdve az ügy a magyar belpolitika kérlelhetetlen árokásó logikájának kényszerpályáján haladt tovább, és silányult olyan pártpolitikai csatározássá, amelyből mind a mai napig képtelen szabadulni az ország (és nem is nagyon akar). Thanks, Mr. Patrubány.

Azt, hogy egy ilyen kérdést feltenni a magyar népnek hajmeresztően ostoba ötlet volt, természetesen maga a szavazás eredménye is bizonyítja. Bár az igen szavazatok voltak többségben, a sok nem szavazat, az alacsony részvétel, és mindenekelőtt az indulatos és gusztustalan kampány mutatja, hogy teljesen felkészületlen volt a magyar a kérdés megválaszolására, és kulturált megvitatására. Bár ez utóbbi elsősorban a pártok és kampánystábjaik lejárató stratégiájának bűne, sajnos el kell mondani, hogy a szocialista ellenkampány Magyarország lakossága jó részének tényleges hozzáállását fejezte ki a kérdéshez. Az MSZP és az SZDSZ „csupán” ráerősített arra a tényre, hogy az anyaországi magyarok jelentős részének bizony teljesen irreleváns a határon túli magyarok ügye és helyzete. Az egységes nemzet képe csupán jobboldali fejekben létező illúzió volt, mind a mai napig az, és az is marad, főleg, ha tovább folyik a nemzetállampárt építése, a nemzeti identitásnak politikai hovatartozással való összetévesztése és kisajátítása, valamint a „komcsi-náci” sárdobálás.

Nagyon egyszerű belátni annak okait, hogy a szocialista hecckampány miért a választók jelentős részének valós véleményét tükrözte, történészek a megmondhatói, hogy a Kádár-rendszerben nem volt téma, vagy inkább tabutéma volt a határon túli magyarok kérdése, így egész generációk nőttek fel anélkül, hogy erről különösebben tájékozottak lettek volna. A rendszerváltás óta pedig egyszerűen nem telt el elég idő ahhoz, hogy ez változzon, ehhez újabb generációk szükségesek, és egyébként is saját problémáival volt elfoglalva az ország. Személyes tapasztalat is akadhat bőven, úgy vélem, nincs olyan határon túli magyar, aki ne találkozott volna Magyarországon az „és te hol tanultál meg ilyen jól magyarul” kérdéssel. És ezektől az emberektől egyszer csak megkérdezték, hogy adnának-e magyar állampolgárságot néhánymillió külföldinek, akik valahonnét megtanultak magyarul. Az MSZP felelőssége ettől még természetesen nem kisebb, óriási pech a világ minden magyarjára nézve, hogy nem akadt akkoriban senki olyan, döntő szóval rendelkező ember a pártvezetésben – az egyszem Szili Katalinon kívül, aki azonban önmagában gyenge volt ehhez – aki legalább néhányszor járt volna Erdélyben és Felvidéken, és felmérte volna, hogy a határon túliak lerománozása-leszlovákozása, és az országot lerohanó bandaként való beállítása egyszerűen ocsmány és vállalhatatlan. Feltehetőleg csak a határon túli rokonsággal rendelkezők, illetve a témára fogékonyak szavaztak igennel, ilyenből másfél millió akadt Magyarországon, 2004. december 5-én. Gyásznapként megemlékezni erről a dátumról mindenesetre erős túlzás, csupán fájdalmasan reális képet kaptunk a helyzetről.

Ugyancsak szerepet játszhat ebben a magyar nemzetpolitikára, különösen a jelenlegi kormányra jellemző skizofrénia a témában. Ugyanis míg Magyarországon a „magyar” megnevezés minden állampolgárra vonatkozó politikai kategória – legalábbis kormányzati retorika szintjén – amelybe beletartozik cigány, zsidó, szlovák, német és mindenki, addig a szomszédos országokban a számunkra elfogadható klasszikus nemzetiségi modellben gondolkodik a Fidesz (bár a kinti szatellitpártok révén igyekeznek politikai nemzetté konvertálni a fogalmat, természetesen saját képükre). Pedig ha a belső magyar logikát alkalmazzuk a magyarlakta országokra, mely szerint Magyarországon mindenki magyar, akkor Szlovákiában mindenki szlovák. Képzeljük el, mit éreznénk, ha Fico folyamatosan leszlovákozna mindenkit (nem teszi, mióta egyedül kormányoz, a nacionalista retorika teljesen kiveszett a szótárából – ez nem dicséret akar lenni, hanem tény), a szlovák alkotmányba pedig beleírnák, hogy minden szlovákiai magyar a szlovák politikai nemzet része. Ezt a kettősséget feltehetőleg sok magyarországi, aki nem tájékozott a témában, a mai napig nem képes megérteni, némi joggal.

Az idő megmutatja, az MSZP bocsánatkérése és új stratégiája segít-e változtatni ezen a nehezen elviselhető, mérgezett légkörön a nemzeti témában, a nagy kérdés, hogy mennyire gondolják mindezt őszintén, illetve mérhető-e egyáltalán ennek őszintesége. Sajnos az a gyanúm, hogy messze vagyunk ettől, az árkok nagyon mélynek tűnnek, egy javaslatom azért lenne (úgyis mindig az ember fejéhez vágják, hogy csak kritizálni tud): a felvidéki mintához hasonlóan Magyarországon is valamennyi párttal el kell fogadtatni egy nemzeti minimumot – nevezzük  Alaptörvénynek, amelybe mindenki beleírja a magáét, és végül megszavaz – és azt követően kiirtani a politikai közbeszédből a nemzet fogalmának folyamatos felemlegetését és a másiktól való számonkérését. Akkor talán visszanyer valamicskét értelméből és fényéből ez a meglehetősen elhasznált és kihasznált, mondhatni degradált fogalom. És akkor talán megbocsáttatnak vétkeink, miképpen…