Nemrégiben azt hallottam a március 15.-i eseményekkel kapcsolatban, az ünneplés okafogyott, mivel az évforduló üzenete kiüresedett. Pedig most van csak igazán apropója, ugyanis március 15. az a nap, ami minden magyart megszólíthat, ideológiai hovatartozástól és világnézettől függetlenül.
Fiatalon nagyon szerettem olvasgatni az 1848/49-es forradalom történeteit. Akkoriban nem is kimondottan Petőfiék érdemi mondanivalója, az események társadalmi háttere, vagy a tizenkét pont miatt. Ez volt a kedvenc háborúm, tele győztes csatákkal, európai elismerésekkel, hősökkel. Büttner Emil egyszerű közkatonaként írta meg a Csata mezejérül írom pár soraim címmel közölt leveleit, a személyes kedvencet, Jókai novellákat írt a történésekről, látványos csatafestmények születtek Isaszegről, Nagysallóról, Buda ostromáról. Március tizenötödikéhez a tizenött éves, történelemmániás énem olyan fogalmakat társított, mint huszárok, honvédek, komáromi várostrom, történelmi versenyek, nemzeti és nemzetek feletti összefogás, Nemzeti Dal. Még számítógépes stratégiai játék is született az eseményekről, kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk.
Miért épp 1848? A magyar történelemben jócskán akad példa forradalmakra, Petőfiék tettei azonban más üzenettel bírnak, mint például az 1956-osok, vagy éppen Rákóczi Ferenc szabadságharca. Sokkal érthetőbb és tisztább ünnepről beszélünk, egyetlen oknál fogva. Nincsenek látható belső ellenségek, pontosabban kevés szó esik róluk. 1848-nak nincsenek “hazaáruló” kommunistái és ávéhásai, mint 1956-nak, nincsenek áruló főurai és labancai. Feltűnik ugyan Haynau, Windischgrätz, Paszkievics, de ők osztrákok és oroszok, a délvidéki, kölcsönös mészárlásokkal tarkított vérengzésről meg ne beszéljünk, az nem része a forradalmi kánonnak. Összességében, bár természetesen százötven éve sem volt minden fekete és fehér, a szabadságharc egy végtelenül egyszerű és közérthető eseményként van számon tartva a magyar történelemben: egy nép kinyilvánította akaratát és meg is harcolt érte, ráadásul Európa őszinte szimpátiájától övezve.
A magyarság azóta sem tűnt annyira egységesnek, mint abban az időszakban. Konzervatívok, liberálisok, mérsékelt és szélsőséges baloldaliak (belegondoltunk már, hogy miként fogadnánk ma a gyakorlatilag nemzeti populista-baloldali Petőfi Sándor, esetleg Táncsics Mihály üzenetét?), később pedig a király- és köztársaságpártiak egyaránt megtalálták azokat a közös pontokat, amelyekhez igazodni tudtak, sokszor erre kimondottan rá voltak kényszerítve.
1848 üzenete, ami értelmezésemben a közös kiállás megvalósíthatósága, egy olyan időszakban ér el hozzánk, mikor a magyarságot foglalkoztatja épp elég, egyébként klasszikusan megosztónak számító téma: civil vonalon a vasúti kétnyelvűség meg a Kaufland nyelvhasználata melletti petíció (írja alá mindenki!), a Jobbik listabotrányának átgyűrűzése a határon túlra és a párt szalonképtelenségének kérdése, az MKP-Híd konfliktus sokadik felvonása, Fico kisebbségekkel kapcsolatos kijelentései, a magyar iskolák és települések zaklatása. A magyarországi alkotmánymódosítás, a kulturális támogatások témája, az autonómiakérdés, vagy éppen az a fajta közéleti vitaképtelenség, amire Gyurcsány Ferenc meghiúsuló látogatása mutatott rá. A keresztbe-kasul hálózó személyes és szervezeti érdekek konfliktusokat szülnek, amelyeken nehéz felülkerekedni, sokszor pedig nem is lehetséges azokat áthidalni. A közös pontok megtalálása és szorgalmazása, annak elérése, hogy mindig legyen mód a közös fellépésre, azonban közérdek. Ahogy egykor Petőfiék megfogalmazták a tizenkét pontot, most sem kevésbé lehetetlen hasonló irányelvek felállítása (és ez valamilyen formában több kulcsfontosságú témát érintve már meg is történt, legalábbis politikai síkon). A Szótlan Szemtanú számára ez a márciusi évforduló valódi üzenete. A fiatalabbaknak meg csak annyi: csaták, ágyúdörgés, kokárda!