Bocsánatkéréshez nem kell államközi összeölelkezés. Ha pedig már egyszer a történelmi témákat a történészekre akarjuk hagyni, jó lenne felhagyni a történelmi mítoszgyártással is. Gondolatok egy miniszteri interjú kapcsán.

 Lajcak

Bocsánatot kérhet a szlovák fél a Beneš-dekrétumokért – mondta Miroslav Lajčák külügyminiszter a napokban egy cseh lapnak adott interjújában. A bocsánatkéréshez egy feltétel is társult, a tárcavezető pedig emellett elismételte a témával kapcsolatos szlovák toposzokat is. Nézzük sorba, mi miért nem ül a történetben.

Sokan, sok helyen leírták már, ám nem árt megismételni: a bocsánatkéréshez nem kell Magyarország asszisztálása. A Beneš-dekrétumok a csehszlovák állam – és utódállamként a szlovák állam – jogszabályai, melyekkel a csehszlovák állampolgárok jogait csorbították. A dekrétumok nem Magyarországnak okoztak kárt, hanem az itt élő magyarságnak. Így a bocsánatkéréshez sem kell Budapest, elég annyit mondani nekünk: bocsánat, kedves magyar nemzetiségű polgártársak, amiért titeket és eleiteket 1945 után meghurcolták.

Az államközi megegyezésre, kölcsönös bocsánatkérésre hivatkozás két dologra jó. Egyrészt így elkenhető a téma, lehet mutogatni a másikra, hogy miért nem jött még össze. Másrészt a kicsinyesség tipikus példája: hogy néz már ki az, hogy mi csak úgy bocsánatot kérünk és „cserébe” ezért semmit sem kapunk, senki sem kér tőlünk, legalább ugyanolyan hangosan bocsánatot? Az ilyen típusú megnyilatkozások figyelmen kívül hagyják, hogy a bocsánatkérés csak akkor lehet őszinte, ha nem bizniszalapú, „valamit valamiért” jellegű.

Budapest-KB

Érdekes, hogy a potenciális bocsánatkérés ügyében a szlovák politikai elit az általa oly gyakran kritizált magyar nemzetstratégia felfogása szerint jár el. A magyar kormányzat ugyanis – ahogy azt a régi és új magyar alkotmány is előírja – köteles a határon túli magyarokat segíteni, ügyeikben közbenjárni. Ez az, amit a szlovák fél általában a más dolgába való beavatkozásként értelmez (hibásan, mert az emberi jogok nem egy állam belügye, ezt több nemzetközi dokumentum is kimondja). Pozsony szerint Budapestnek semmi köze ahhoz, hogy Szlovákiában milyen kisebbségi törvényeket fogadnak el, hogyan bánnak a magyar ajkú szlovák állampolgárokkal. A bocsánatkérés témájában hirtelen borul a stratégia: itt már az ügyben nem érintett féllel – Magyarországgal – kell egyezkedni. S tegyük hozzá: a sértettek feje felett.

A Beneš-dekrétumokhoz azért nem lehet hozzányúlni, mert akkor megkérdőjeleződnének a II. világháború eredményei – ismételte el a külügyér főnöke korábbi szavait, s ezzel semmi újat sem mondott. A szlovák politikai elit két évtizede tartja magát görcsösen ehhez a mítoszhoz. A valóság ezzel szemben az, hogy a II. világháborút lezáró nemzetközi dokumentumok ilyesmit nem tárgyalnak. Csak a német kisebbségek kitelepítését írták elő, a nagyhatalmak pedig a magyar kisebbség esetében kimondottan megtiltották ezt – ha nem így lett volna, 1945-ben szinte minden magyart vonatra ültettek volna a csehszlovák hatóságok. A dekrétumoknak semmi közük sincs a békeszerződésekhez, így a potenciális revíziós követelésekhez, illetve azok jogalapjához sem.

Fico-Orban-KB

Részünkről pedig utópisztikus elvárás, hogy majd ha a két kormányfő tető alá hozza a kölcsönös bocsánatkérést, a „nagy kiegyezést”, akkor minden jóra fordul. A szlovák–magyar kapcsolatok egyik legnagyobb mítosza, hogy „itt valójában minden rendben van, csak a csúnya politikusok szítják a feszültséget”. Nem, a kisebbségi téren komoly gondok vannak, egy sor feladat nincs megoldva, ennek egyik bizonyítéka az 1991 és 2011 között „elveszett” 109 ezer szlovákiai magyar is. A kölcsönös bocsánatkérés szép gesztus lenne, ám sajnos nem oldana meg sok mindent.