2004-ben csalódásként éltem meg a kettős állampolgárságról szóló népszavazást. Nem azért, mert magyar állampolgárságért akartam folyamodni, hanem az akkori kormány határon túli magyarokat sértegető demagóg propagandája miatt. Ez azonban nem takarja el azt, hogy a kettős állampolgárság 2010-es bevezetéséhez is kapcsolódnak előre nem látott problémák, és itt nem csak a teljesen értelmetlen szlovák ellentörvényre gondolok.

A kettős állampolgárságnak szerintem elsősorban szimbolikus, erkölcsi jelentősége van. Nem hiszem, hogy nálunk sokan érdeklődnének iránta, és ennek nem a nemzeti érzés gyengesége az oka. A szlovákiai (felvidéki) magyar identitás nem a magyar államhoz kapcsolódik, nem azon, hanem a magyar nyelven és kultúrán keresztül meghatározott. Természetesen ismerek embereket, akik fontosnak tartják a magyar állampolgárságot, és támogatom őket abban, hogy felvegyék azt. Ez azonban, ellentétben például Erdéllyel vagy Kárpátaljával, nem tömeges jelenség, és soha nem is volt szlovákiai magyar közösségi célkitűzés, hogy az legyen.

A probléma számomra ott kezdődik, amikor a kérdés alapvetően szimbolikus jelentőségűből nemzetpolitikai sorskérdéssé kezd válni, legalábbis a diskurzus szintjén. Ez szerintem súlyos céltévesztés, ami fontosabb céloktól von el erőforrásokat és politikai tőkét. A kettős állampolgárság ugyanis nem tud megfelelni annak a feladatnak, amit sokan szánnak neki, nem lehet a magyar nemzet egyesítésének eszköze, és nem is kellene úgy tennünk, mintha bevezetésével megoldódnának a problémáink.

Kilencven éve próbáljuk a szlovákoknak megmagyarázni, hogy a magyar nemzethez tartozni nem ugyanaz, mint magyar állampolgárnak lenni. Ezek után hogyan tehetnénk meg az állampolgárságot a nemzethez tartozás mércéjéül? Hogyan kellene értelmeznünk a magyar nemzet határokon felüli egyesítését, ami idáig, kulturális nemzetként, elég egyértelmű volt? Halljuk továbbá azt is, hogy a magyar kormány ezzel teszi jóvá a „Trianon által tépett sebeket”. Nem, nem teszi. Trianonon a legkevésbé a magyar állampolgárság elvesztése zavar. Sokkal fájóbb következményei a kilencven évvel ezelőtti döntésnek – ha már mindenáron történelmi nézőpontból akarjuk értelmezni a dolgokat –, hogy nem használhatjuk szabadon nyelvünket, nincs ellenőrzésünk iskolarendszerünk és kultúránk támogatása felett.

A kettős állampolgárság a szlovákiai magyarok sorskérdései közül, mint a nyelvi jogok, gazdasági nehézségek, önkormányzat, asszimiláció, egyikre sem jelent megoldást. Identitás-megtartó ereje nincs, mivel eleve csak az erős magyar érzelműek közül néhányan fogják kérvényezni, a bizonytalan vagy kettős kötődésűek számára nem a Magyarországgal való azonosuláson keresztül vezet az út a magyar nemzettudathoz. Ha ezekre a célkitűzésekre bármilyen hatása van is a kettős állampolgárságnak, inkább velük ellentétes: egy magyar állampolgárok által lakott Csallóköz nyilván sokkal nehezebben – ha egyáltalán – fog valaha is autonómiát kapni, mint egy szlovák állampolgárok által lakott.

Taktikai szempontból is súlyos aggályaim vannak. A kettős állampolgárság nem alapvető emberi jog, ami nemzetközi szerződések által garantáltan jár nekünk. Nyilatkoztam már nyilvánosan is, úgyhogy talán nem sokakat lepek meg vele, hogy nemzetközi bíróságok előtt reménytelennek tartok minden ilyen irányú pereskedést. Természetesen a szlovák kormány az állampolgárságtól való megfosztás kapcsán sok durva hibát vétett (egészségügyi ellátás megtagadása, eljárási bizonytalanságok, stb.), ezért ennek módját még akár a strasbourgi bíróság is kifogásolhatja. De a végeredmény ettől függetlenül annak megállapítása lesz, hogy maga az állampolgárság Szlovákia belügye. Ezért nem értem, miért kell a szlovákiai magyarok amúgy is gyenge jogtudatát azzal rombolni, hogy komoly emberek a nemzetközi fórumok előtti sikerrel hitegetik őket. Ennek eredménye egy újabb kijózanító pofon és a „minket mindenki utál” dráma újabb felvonása lesz.

Elnézve a fentieket, mihez kezdjünk mégis a kettős állampolgársággal? Szerintem ezt a kérdést a szlovákiai magyarság céljai és érdekei felől kell megközelítenünk. Ezek közé a kettős állampolgárság felvétele mint egyéni, szimbolikus lépés fér be, és nem mint tömeges közösségi cél. Ha ez így van, akkor a szlovákok felé is ezt kellene képviselnünk. Ők belelovalták magukat a saját összeesküvés-elméletükbe, amely szerint Magyarország félmillió potenciális állampolgárral az ország területi egységét veszélyezteti (lásd: a 2008-as orosz-grúz háborúhoz vezető orosz beavatkozáshoz is az orosz állampolgárságú grúziai lakosok szolgáltak hivatkozásul). Ha tudnák, hogy maximum néhány ezer emberről van szó, máshogy állnának a kérdéshez. Egyszer már hajszál híján sikerült az ellentörvényt visszavonni, eléggé hajlok arra, hogy azt gondoljam, ez a sikertelenség a mi szerencsétlen kommunikációnkon is múlott.

Akinek a megoldás egyszer már tényleg a kezében volt, az nem Robert Fico (tőle logikus lépés volt a 2010-es választások előtti ellentörvény – ez nem menti fel őt, de naivitás lenne a nagyvonalúságában bízni), hanem Orbán Viktor. Néhány hetet kellett volna várnia 2010-ben az állampolgársági törvénnyel, hogy Ficonak már ne legyen oka és ideje az ellentörvényt elfogadni, a Radičová-kormány pedig ezt már nem lépte volna meg a választások után. Végül azonban nem a szlovákiai magyarok igényeihez igazodott a magyar kormány, akiknek pedig – állampolgárságért küzdőknek és abban érdekteleneknek is – nagyon jól jött volna néhány hét halasztás, és kérték is erre.

Ez talán az egész állampolgársági hercehurca pozitív hozadéka: rámutatott, hogy a szlovákiai magyarok érdekei a magyar kormányéival sem feltétlenül esnek egybe. Világosan artikulálnunk és képviselnünk kell őket. Akár velük szemben is, ha arra van szükség.