Tegnap elhunyt a 20. századi brit és európai, valamint a jobboldali politika egyik legmeghatározóbb alakja. Margaret Thatchernek speciel mi is nagyon sokat köszönhetünk. A Reagan, II. János Pál, Thatcher trió tagjaként sokat tett azért, hogy a kommunizmus minél hamarább összedőljön és Európának ez a fele ismét szabad legyen.
Ma, közel negyedszázaddal a közép-kelet-európai diktatúrák összeomlása után hajlamosak vagyunk egyfajta történelmi törvényszerűségnek tartani, hogy a térség visszanyerte szabadságát. Minő tévedés! Nem létezik történelmi szükségszerűség, semmi sincs megírva a nagykönyvben, mindent ki kell harcolni, mindenért tenni kell valamit. A 70-es években a nyugati elit – főként a baloldali – körében egyre inkább mainstream véleménnyé vált, hogy a Szovjetuniót és a kommunizmust nem legyőzni kell, hanem megtanulni együtt élni vele. A 70-es évek második felében aztán Nagy-Britanniában utat tört magának egy konok nőszemély, majd pár évvel később az óceán másik oldalán elnökválasztást nyert egy egykori hollywoodi színész, aki minderről teljesen másként gondolkodott. Nem akartak kiegyezni, megalkudni, beletörődni, s léptek a változás érdekében. Nélkülük biztos, hogy nem 1989-ben ért volna véget Európában a kommunizmus, s szinte biztos, hogy nem ilyen békés formában.
Mindaz, ami a kommunizmus elleni harcra érvényes, igaz a belpolitikai csatákra is. Nagy-Britannia a 70-es években Európa egyik baloldali “mintaállama” volt, rettentően magas adókkal, erős szakszervezetekkel, a mindenbe beleszóló állammal, stagnálással, kilátástalansággal. A Vaslady pedig irgalmatlanul belekezdett a rendrakásba – ez az, ami a mai politikusokból a leginkább hiányzik. A népszerűtlen intézkedések felvállalása, a jövőbe mutató vízió, az egyenes beszéd. Lehetett őt nem szeretni, de mindenki tudta, hogy mit akar és hogyan. Ma, a politikai marketing és kommunikáció korában szinte elképzelhetetlen, hogy egy kormányfő ennyire szembe merjen menni a közvélemény akaratával, ha meg van győződve elvei és tervei helyességéről.
A nagy páros. Reagan és Thatcher a Fehér Házban.
A 70-es évek vége, a 80-as évek eleje szerencsés volt abból a szempontból, hogy olyan formátumú közszereplők újították meg a konzervatív jobboldali politikát, mint Ronald Reagan vagy Margaret Thatcher. Hatásuk máig tapintható, ám nagyon is érződik, hogy az elmúlt két évtizedben nem volt senki sem, aki örökükbe tudott volna lépni, új impulzusokat tudott volna adni a konzervatív politikának. Érzékelhető ez az Európai Unió egy helyben toporgásán is. A gazdasági világválság kirobbanása óta hiába nyert az uniós országok nagy részében a jobboldal, képtelen volt markáns reformokba kezdeni.
Margaret Thatcher nélkül ma teljesen másként nézne ki országa és Európa is. Kevés politikus volt és van, aki ezt – pozitív értelemben, érdemként – elmondhatná magáról.
