Első benyomásom Amerikáról, hogy itt a biztonsági előírásokat tényleg komolyan veszik. Már Londonban kifaggatnak, hogy hová megyek és minek, hol alszom, mit viszek a bőröndömben, van-e odahaza munkám és mióta dolgozom munkahelyemen. Nem tudom Ági címét, sőt semmilyen épkézláb amerikai címmel sem tudok szolgálni. Próbálom kelet-európaiasan megoldani a helyzetet egy kézlegyintéssel, hogy: “Aaaa… akkor tessék odaírni, hogy hotelban szállok meg. “ Mire a válasz: “Rendben, akkor kérem a hotel pontos címét!”
Nyolc és fél órás repülőút után a Raleigh-Durham International–on landolok, Észak-Karolinában. Ez az egyetlen európai járat, amely ide repül, és ha jól tudom ez is a gyógyszeripari lobbynak köszönhető – hogy például a GlaxoSmithKline kutatói kényelmesen közlekedhessenek a cég két nagy központja Raleigh és London között. A Raleigh és Durham között elterülő Research Triangle az ország egyik legnagyobb gyógyszeripari kutatóközpontja.
Nagy amerikai zászló, angol-spanyol vizuális kétnyelvűség és egy sereg amerikai hivatalnok fogad a reptéren, hogy megbizonyosodjanak róla, nem valami hátsó szándékkal érkeztem-e országukba. Szerencsére hátsó szándékaim kimerülnek a kakaós kalács és egy Pick szalámi becsempészésében – melyet az éber hivatalnokok nem vettek észre (vagy csak szemet hunytak felette) – ezért röpke egy órával a leszállás után, nagy pecséttel az útlevelemben, immár szabadon járhatok-kelhetek Amerikában.
A Raleigh-Durham-Chapel Hill háromszög Észak-Karolina központja. Raleigh nagyváros felhőkarcolókkal, széles utcákkal, de egyebként nem nyújt túl sok látnivalót. Az utcán szóba elegyedek egy fosszilis erőművek ellen magányosan tüntető aktivistával, aki elpanaszolja mennyire ignoráns az amerikai társadalom a környezetvédelmi témákban. Amikor kiderül turista vagyok, tágra nyílt szemekkel kérdi: “Why did you come to Raleigh? There is fucxing nothing here… “ Hát így fogadott Raleigh.
Másnap Durhambe biciklizünk. A város elsősorban dohanyiparáról és az egyeteméről híres. James B. Duke a durhami dohánygyáros 1924-ben alapítványt hozott létre, melyből bőségesen támogatta az egyetemet, amely ezért felvette nevét. Az adományok úgy látszik bőségesek lehettek, a Duke ma fogalom Amerikában, főleg az egyetemi kosárlabda-, baseball-, és amerikai foci – bajnokságokban tartoznak az élvonalba. A campus impozáns, gyönyörűen süt a nap, a hintapadon ülve megiszunk egy Ice Tea-t és napozunk.
Az egyetem
Chapel Hill talán a legjobb hely a környéken. A downtown tele van kiskocsmákkal, éttermekkel, antikváriumokkal, éjszakai szórakozóhelyekkel, egyszóval mindenféle jó dologgal. Az utcán érdekes embereket látni, nem csak a szokásos baseball-sapkás típusokat. A város része Carrboro, aki ide tévedne mindenképpen ajánlom a Southern Rail nevű romkocsmát, amely az egykori állomésépületet hozta kicsit rendbe. Nem tipikusan amerikai élmény – csak ínyenceknek való.
Vizuális kétnyelvűség valahol Carrboroban
A klasszikus európai felfogás szerint az amerikaiak hülyék. A feltételezés a mi értelmezésünk szerint nyilván nem teljesen alaptalan, de szerintem alapvetően egyszerűek és mindenekfelett pragmatikusak. Dolgoznak es fogyasztanak. Nagy autót vesznek, hogy minden kényelmesen beleférjen. Baseball-sapkában és „tyeplákiban“ sétálnak az utcán, mert az a kényelmes. Az üzletben három vásárolt termékhez legalább öt „teszkós“ szatyrot kapok, nem értik, miért tiltakozom ellenük. Viszont sokan ismerik Csehszlovákiát…
Biciklinézőbe indulunk egy hirdetés alapján valahol Clayton (Észak-Karolina) környékén. A negyvenes éveit taposó pár nagy lelkesedésben tör ki, amikor kiderül, Europából jöttünk, ráadásul nekem ezek az első napjaim az USA-ban. Szimpatikus ez a lelkes mosolykultúra, amelyet lépten-nyomon tapasztalok. A bicikli megtetszik, az üzlet megköttetik. Véletlenül a magamnál tartott euró kerül a kezem ügyébe, mire a férfi kérdez egy olyat, ami után csak nehezen térek magamhoz: „ Oooh… ti Európában más pénzzel fizettek?“ Megdöbbenek a kérdéstől, majd a kezébe nyomok néhány eurót, hadd ízlelgesse: “Good money…!“ Kicsit beszélgetünk még, kiderül a nő édesapja a GlaxoSmithKline igazgatótanácsának tagja volt. Úgy latszik errefelé bárki naivan kérdezhet bármit.
Bringásokból kevés van – meg kell becsülni őket
Charleston és az óceánpart
Az időjárás korántsem nevezhető tökéletesnek, ezért vasárnap reggel a jobb idő reményében dél felé indulunk. Az úticél Charleston. Charleston történelmi hely, a keleti partvidék déli oldalának egyik legnagyobb múlttal rendelkező városa. A történelmi városrész tulajdonképpen egy félsziget – az Ashley és a Cooper folyók torkolatánál fekszik. Délről a Charleston-i öböl szegélyezi, amely az Atlanti-óceánra nyílik. A város gazdag történelme egészen az első telepesek idejébe, a 17. századba nyúlik vissza. Tetszenek a történelmi épületek az öböl mentén, és a bedekkerek szerint a város mindenekelőtt gazdag kulturális – főleg – zenei életéről híres. Sajnos a rossz idő és a rövid itt tartózkodásunk miatt kulturális téren nem gyűjtöttünk túl sok tapasztalatot. De – mint a jo tömegturisták – csinaltunk a városról egy csomó fényképet!
Charleston-i utca
Charlestonban értettem meg, hogy ha európai dolgok utan vágyódik az ember, akkor azokat nem Amerikában kell keresni. Azt feltételeztem ugyanis, hogy a charlestoni downtown tele lesz jobbnál jobb kávézóval. De nem. A kávet ott is műanyagpohárban mérik, a “small coffee” mennyisége megegyezik a kis sörével, és a kávézó asztalán kecsup áll – ha netán épp egy hamburgerhez is kedve támadna az odatévedő vendégnek.
Charlestonból az óceán mentén indulunk északnak, Wilmingtonba. Az út nagy része erdős-mocsaras vidéken visz, mezőgazdasági területet még véletlenül sem látni errefelé. Amerikában az autózásnak van egy különleges fílingje, amit nehéz leírni, tapasztalni kell. Az út vagy a nagy semmin visz keresztül – amely lehet erdő, sivatag, mocsár, vagy ritkán lakott területeken, ahol sok ház az erdő mélyén van, és jelenlétüket csak az úton lévő postaláda jelzi. A házakon méretes amerikai zászlók lengedeznek, mintha az emberek a zászló nagyságához mérnék hazafiasságukat. Minden házhoz egy Ford 150-es méretű – inkább hajóra emlékeztető – négykerekű jarmű tartozik, amelybe kényelmesen bepakolható a kistraktor, bútor, hűtő – amire éppen szükség van.
Az amerikaiak szeretnek zászlót lengetni
Megállunk néhány kisvárosban, Georgetownban és New Bernben. Georgetown kis halászváros lehetett régen, teszünk egy sétát a mólón és eszünk egyet egy hangulatos öbolparti étteremben. A közeli papírgyár kéményei viszont ügyesen elzavarnak a városból.
Dél -Karolina legfelkapottabb tengerparti üdülőhelye a Myrtle Beach. Szeles, hideg időt fogunk ki, de így legalább nem botlunk túl sok turistába és zavartalanul sétálhatunk a hosszú, homokos óceánparton. Az jár a fejemben, hogy ha nem tudnám, hogy Amerikában vagyok, akkor azt hinném, hogy a bolgár tengerparton. Az üdülőközpont bennem a szocialista építészet hőskorát idézi. Minden hotel-motel kocka alakú, minden szépen ki van betonozva, csúszda, óriáskerék, itt van minden, ami kell. Az óceán viszont még így is gyönyörű.
Egy kis háborítatlan természet – Fort Macon, Észak-Karolina
Háborítatlan óceánpartot keresünk, ahol nincsenek emberek, hotelek, éttermek, óriáskerekek, ahol csak úgy le lehet ülni a homokba és bámulni a hullámokat. A Croatan National Forest-en keresztül a Fort Macon State Parkba vesszük az irányt. Ez mar Észak-Karolina. A Fort Macon a több mint harminc kilométer hosszú és alig néhány méter széles Emerald Isle keleti nyúlványa. A szigetre a Morehead City-ből vezető hídon jutunk. A szigeten egyetlen út vezet végig, és több helyen az útrol mindkét oldalon csak a tengert látni. Felemelő érzés. A Fort Macon-on tényleg azt kapjuk, amit keresünk. Hosszú, homokos part, ameddig csak a szem ellát, azúrkék óceán, kagylók, néhány sirály és halász. Szeles, hűvös idő van, de a napsütés és az óceán látványa elbűvöl. Azt hiszem a Fort Macon háromnapos óceánparti barangolásunk csúcspontja.
