A Híd vasúti kétnyelvűséggel kapcsolatos törvényjavaslatának parlamenti elbukása sokakban váltott ki gúnyos mosolyt, egyesek a „spolupráca”-projekt teljes csődjének állították be az ügyet. Nem tartozom közéjük, két okból. Egyrészt nem sok örülnivaló van azon, hogy a kormánypárt annyira semmibe veheti a magyar közösséget, hogy még egy ilyen látszat-megoldás elutasítását is megengedi magának. Lehet, hogy ez elsősorban a Hídnak rossz, de úgy egészében véve a közösségnek sem jó.

A másik ok, hogy eltereli a figyelmet a Híd valódi felelősségéről. A SMER döntését Bugárékon számon kérni fura dolog. Erre joggal mondhatják, hogy kritikusaik a lehetetlent várják el tőlük, márpedig ilyen elvárásoknak nem lehet megfelelni. Legutóbb Ravasz Ábel értékelte úgy (egyébként nagyon jó írásában, aminek fő mondanivalójával egyetértek, olvassátok el azt is) a Híd eddigi tevékenységét, hogy a párt néhány ponton pozitív változást is el tudott érni az utóbbi időben, de azt sem az MKP, sem a „fokozatosságot teljes mértékben elutasító” civilek nem hajlandóak elismerni.

A kisebbségi nyelvhasználati törvény módosításának egyik leggyakoribb kritikusa voltam, de olyanról nem tudok, hogy a civilek elutasították volna a fokozatosságot. Civil részről senki sem a Kánaánt kérte számon a Hídon. Kifejtettem már jó párszornem fogok erre több szót pazarolni, miért és miben nem tartom jónak a 2011-es módosítást. Ez azonban önmagában még nem a Híd kritikája.

Ami civil oldalról kritikaként felmerült, az inkább a következő:

  • A Híd megspórolhatott volna magának egy csomó éles reakciót, ha nem ismételgeti lépten-nyomon, hogy a 2011-es módosítás mennyire jól sikerült. Olyan dolgokat írtak a törvény javára, amelyek benne sem voltak. Például miközben a hivatali szóbeli nyelvhasználat lehetőségei az időkeret bevezetésével szűkültek, úgy nyilatkoztak róla, mintha ezt a „jogot” most sikerült volna kiharcolni, pedig törvényi szinten az 1999 óta létezik. Vagy emlékszünk, amikor bejelentették, hogy a kétnyelvű vasúti táblák ügye megoldódott, most már „csak kérni kell” őket a községeknek? Ilyenekből összegyűjtöttem egy csokorra valót itt, nem ismétlem magam. Ide tartozik a most elbukott törvénymódosítás is, de erről majd talán külön posztban.
  • Az előzőnek egy változata a törvénytől teljesen független civil nyomásgyakorló akciókkal való visszaélés. A KDSZ matricás kampányát vagy Dunaszerdahely-tábláját a Híd parlamenti képviselői úgy értékelték, hogy az a 2011-es módosítás által válhatott valóra. Pedig dehogy, ezekben az esetekben egyáltalán nem a törvény által nyújtott lehetőség kihasználásáról volt szó, az első esetben egy 1995 óta létező fakultatív szabályra lehetne esetleg hivatkozni (de az sem ad hozzá semmit a fellépés lényegéhez), a második pedig éppenséggel direkt szembemegy a törvénnyel, és annak módosításának szükségességére hívta fel a figyelmet.
  • Az előző fokozása, hogy a szlovák közvélemény előtt viszont a Híd már elhatárolódik a civil kezdeményezésektől. Így lesz a táblaállító akcióból „polgári túlérzékenység”, a matricákból pedig olyasmi, amit „sem támogatni, sem elítélni” nem tud a Híd.
  • Hasonlóan zavaró dolog az is, ha egy fakultatív megoldást, ami elméletileg jól is elsülhet, a párt minden alap nélkül pozitívan állít be. Itt mindig hasonló a séma: először bejelentik, hogy a megoldás megszületett, utána néhány év múlva rácsodálkoznak, hogy mégsem, mert valami „váratlan” akadály miatt egy állami szerv megfúrta a dolgot – csak ugye kit érdekel ez már a választások után? Aki viszont ismeri a jogi helyzetet, és tárgyalt már az illetékes, a „megoldással” döntéshozatali pozícióba kerülő szervekkel, ismeri álláspontjukat a kérdésről, az esetleg tudja, hogy az adott esetben semmi alapja az optimizmusnak. Ez kívülről, laikusok számára, tűnhet indokolatlan negativizmusnak, az én nézőpontomból viszont az ellentétes álláspontnak semmi alapja.
  • A Híd egy másik elterelő hadművelete pedig egyenesen káros: a nyelvhasználati helyzet sikertelenségének palástolására gyakran jelent meg a kommunikációban, hogy hiába biztosít a törvény jogokat, ha azokkal a passzív állampolgárok nem hajlandóak élni. Csakhogy a valóban meglévő passzivitásnak általában semmi köze a törvényhez, mert az az állampolgárok által hatékonyan kikényszeríthető jogokat nagyon szűken méri. Aki próbált már aktív és öntudatos panaszosoknak jogi tanácsot adni nyelvhasználati kérdésekben, az tudja, hogy a törvény nagyon kevés dolgot rögzít a hivatalok kötelességeként, és ebben az esetben az ügyfelek „jogai” tartalom nélküli üres szólamok (bővebben itt). Arra biztatni őket, hogy ezekkel a nem létező jogaikkal éljenek, nemhogy segít leküzdeni a passzivitásukat, hanem inkább a jogtudatukat rombolja. A nyelvhasználati helyzet javítása jogi és jogon kívüli eszközökkel is történik. Épp elég baj, ha a jog ebben nem tud segíteni, ne váljon még akadállyá is!

A fenti dolgok sokszor vezettek a Híd kritikájához, pedig a probléma gyökere nem az volt, amit a párt csinált, hanem ahogy kommunikálta azt. Sokan érezték úgy, hogy az az optimizmus, ami a Híd saját eredményeinek értékeléséből árad, nem felel meg a valóságnak.

A fentiek fényében talán világos, miért volt különösen visszatetsző úgy általánosságban „előrelépésként” értelmezni a nyelvtörvényt. A kiutak keresésére akkor van lehetőség, ha tisztán látjuk a kiindulópontokat, érdemi értékelés helyett azonban sokszor csak propagandát kaptunk. Nagyon remélem, hogy a mostani helyzet arra jó lesz, hogy ez megváltozzon – mert ez sem Ficótól függ.