magyar zaszlo

Kampányfogás? Jövőbe mutató vízió? A Híd bemutatta (hangsúlyosan szlovákiai magyar) nemzetpolitikai stratégiáját. Írásunkban ennek első részét vizsgáljuk meg tüzetesen.

magyar zaszlo

Az anyag öt fejezetből áll s alapvetően négy csapásirányt tartalmaz. Egyrészt megpróbálja egy új identitás alapjait letenni, másrészt imázskampányok szervezését ajánlja – melyek egyik hangsúlyos célja az új identitás népszerűsítése –, harmadrészt különböző adatbázisok és regiszterek létrehozására ösztökél, végezetül pedig több mint féltucatnyi, a kisebbségi léttel kapcsolatos törvény megalkotását vagy módosítását célozza elő. Az anyag viszonylag rövid, szerencsére nélkülözi a fellengzős vattaszövegeket, ám szerkezete és megfogalmazása alapján lerí róla, hogy megrendelői szerették volna minél hamarább letenni az asztalra, ezért nem forrhatott ki kellően.

A vízió az önmeghatározással indít. Itt nagyrészt azok az elemek köszönnek vissza, melyekről nyár elején írt az anyag  összeállítója, Ravasz Ábel Új Szóbeli publicisztikájában. A lényeg: magyar identitásunk helyett új identitást, a szlovákiai magyar identitást kell kiépíteni, mert ez megmaradásunk záloga (e sorok szerzője, szintén az Új Szóban itt fejtette ki ezzel ellentétes véleményét).

Igaz, itt ez nem kerül ilyen explicit módon megfogalmazásra, ám a javaslatok lényege ez: a (dél-)szlovákiai magyarok népnév használatának forszírozása, saját szimbólumok megalkotása. Ez utóbbi – legyen saját szlovmagy zászlónk és címerünk –, mely eddig talán a legnagyobb visszhangot váltotta ki, nem véletlenül került az anyagba. A szerzők tudhatták, hogy elfogadására semmi esély, ám tisztában voltak azzal, hogy pont az ilyen elemeknek köszönhetően válhat közbeszéd tárgyává az anyag, másrészt az új, nem magyar, hanem szlovákiai magyar identitás megalkotásának üzenete így sokkal hatékonyabban, konfliktusmentesen közvetíthető az emberek felé. Hiszen nem azt kell nekik elmagyarázni, hogy a magyarsággal szemben is határozzuk meg magunkat, hanem azt, hogy legyen zászlónk, ami „cuki” dolognak tűnik, pedig valójában ugyanaz lenne a következménye. „Ezekre elsősorban azért van szükség, mert a mai szimbólumkészlet képtelen az összetartozás agressziótól mentes, politikától még nem terhelt kifejezésére” – írja a dokumentum. Nem teljesen világos, hogy a piros–fehér–zöld zászló és a magyar címer miért agresszív és politikától terhelt. Az viszont biztos, hogy ha egy párt javaslatára a többség „nem dédelgetve a teljes konszenzus illúzióját” saját zászlót és címert fogad el, akkor az politikától meglehetősen terhelt lesz. Még talán agresszív is…

Az anyag szerint önmeghatározásunk egyik legfontosabb problémája, hogy „nincs megfelelő szókincs” megnevezésünkre. Lehet, hogy tévedek, de több mint 100 ezer magyarnak az 1991-es és a 2011-es népszámlálás közötti „eltűnése” aligha ennek számlájára írható. A szlovákiai magyar, s ennek szinonimájaként a felvidéki magyar szókapcsolat eddig is létezett, tökéletesen leírta az itt élő közösséget: a külhoni magyarokat, akik Szlovákia állampolgárai s ebben az országban élnek.

A „szókincsbővítés” megindoklása viszonylag ingatag lábakon áll. „Az itteni magyarság esetében ugyanis nem adódik olyan regionális név, mint Erdély, Vajdaság, Kárpátalja stb., és ezáltal nincs ebből képezhető csoportnév sem. A mesterségesen meghonosítani próbált »Felvidék« kifejezés, amely az egykori északi vármegyék teljes területére vonatkozik, túl tág és túlságosan terhelt is” – fogalmaz az írás. Ennek majdnem, hogy pont az ellenkezője igaz: az Erdély, Vajdaság, Kárpátalja sorba tökéletesen beillik a Felvidék kifejezés. Már Szlovákia határainak megrajzolása előtt is létezett (tehát nem mesterségesen meghonosított), és jelentésének módosulása rokon vonásokat mutat Erdély vagy Kárpátalja – tehát a vele szemben pozitív példaként feltüntetett elnevezések – nevének jelentésváltozásaival. Kárpátalja a XIX. században ugyanis a „mai Kárpátalja” délnyugati, hegyaljai vidékének megnevezése volt, a régió Csehszlovákiához történő csatolása után kapta mai jelentését. Hozzá hasonlóan Erdély is egy történelmi régió neve volt, ma pedig nagyrészt a Magyarországtól Romániához csatolt területet értik alatta (ami egyébként majdnem kétszer nagyobb, mint az „eredeti” Erdély).

Az, hogy a Felvidék kifejezés kevésbé exponált, nagyrészt annak a számlájára írható, hogy a szlovák többség és az államhatalom számára elfogadhatatlan (szemben az Erdély, Vajdaság, Kárpátalja nevekkel, melyeket a román, a szerb, illetve a szovjet/ukrán többség/hatalom nem üldöz(ött), sőt, alkalmaz). Viszonylag ritka használatának egyik oka, hogy a kommunizmus 40 éve alatt gyakorlatilag irtották. Alkalmazását emellett nem kevesen egyfajta öncenzúra miatt is kerülik, ugyanis úgy vélik, nem ildomos olyan kifejezést használni, amely sérti a (szlovák) többséget, mások pedig egyszerűen „magyarkodásnak” vélnék kiejtését. Mindezzel nem propagálni kívánom a Felvidék nevet – én magam sem sűrűn használom –, csupán úgy vélem, felesleges és kontraproduktív az elnevezés osztrakizálása. (Mint ahogy felesleges és kontraproduktív a másik oldal által azok „kriminalizálása” is, akik nem felvidékeznek lépten-nyomon.) Teljesen mindegy, hogy szlovákiai vagy felvidéki magyarnak nevezzük az itt élő magyarokat (Hid-newspeakkel mondva: „az identitások sokszerűségének felismerésére és elismerésére van szükség”), a lényeg, hogy magyarok maradjunk. Szerencsére a hidas nemzetstratégiai vitaanyag következő részei a tévutas identitásgyártó felütés és ködszurkálás után a megmaradás mikéntjét is boncolgatják, következő írásunkban ezt is górcső alá vesszük.