roadcat

A 2013-as év talán egyetlen igazi jó híre Bárdos Gyula indulásának bejelentése volt a jövőre esedékes elnökválasztásokon. Ezzel kapcsolatosan teljesen felesleges az ellenzék megosztásával vádaskodni, most már eléggé egyértelmű, hogy egy épkézláb összefogáshoz újabb nyolc évnyi mečiarizmust kell az orvosnak felírnia a szlovák jobboldal számára. Szlovákiai magyar szempontból viszont több mint húsz évnek kellett eltelnie ahhoz a felismeréshez, miszerint saját „magyar jelölteket” állítani nem gáz, nem ázsiai, nem tizenkilencedik századi, nem nacionalista, hanem könyörtelen kisebbségi érdekérvényesítési paradigma. Már csak ezért is van nagy tétje Bárdos indulásának.

A szlovákiai magyar érdekképviselet ugyanis évek óta zsákutcában toporog. 2013-ban a Bugár-féle „spolupráca” teljes kudarcot vallott, az MKP jelenlegi vezetése pedig a kicsinyes ellenségkeresés és komikus ötlettelenség mocsaraiba süllyedt. Az utca embere Felvidéken egyre hangosabban kiált egységes magyar érdekképviselet után, melynek megemlítésekor a két párt helyi szervezeteiben – csendesen ugyan, de egyre többen – bólogatni kezdenek. Berényi József nagyszombati hajrája (és a Híd megyei leszereplése) is ennek az egyre jobban artikulálódó népkívánalomnak, semmint az ő személyes sármjának köszönhető.

Ezzel szemben Bárdos közéleti életrajzából hiányzik a Berényi-féle árokásás „szakértelme”, nem állt be az ekecsi fészerbe táblát szerelni és nem gonoszkodott a civilekkel sem. Van sikeres megyei szintű koalíciókötős tapasztalata Pozsony megyéből, tehát ért a nemesebb értelemben vett spoluprácához is. Fiatalként ott volt a rendszerváltásnál, és a Híd számos káderjével ellentétben rendelkezik a kisebbségi érdekérvényesítés kritikus tízezer órányi gyakorlatával.

Viszont semmi sem zárja ki azt, hogy Bárdos kampánystábja (és az MKP) az elkövetkező pár hónapban nem követi el a párt „standard” baklövéseihez tartozó, ismétlődő hibát, miszerint nem tudja megfelelően elmagyarázni, hogy miért is kell nekünk és ennek az országnak magyar elnökjelölt. Ezt a kommunikációs lustaságot már a párt nevének megváltoztatásakor is láthattuk, megvan hát a veszélye annak, hogy az egész kampány kifullad egy tutilapos-szintetizátoros manifesztációban, mely elsősorban a párt törzsszavazóihoz szól. Egy ilyen rally ugyan megerősítheti az MKP pozícióit, jó üzenet a csapatoknak befelé („istenesen megalázzuk a Most-Hidat”) és önbizalmat ad a 2016-os parlamenti hegycsúcs megmászásához. Az az érv azonban, hogy „legyen végre már egy magyar jelölt”, csak a véremkápés törzsszavazóknak lesz elég. Világos üzenetre vár ugyanis a két pártból kiábrándult és a Híd eddigi szavazóiból álló széles publikum. A helyzetnek egyébként is kiváló kairosza van: a jobboldali jelöltek egyáltalán nem szólítják meg a magyar szavazókat, a száraz Hrušovskýra is csak a legelvetemültebb Bugár Béla-fanok fognak szavazni, bár lehet, hogy ők sem. Ez a szavazás egyébként Bugár Béla mozgósító potenciálját is leteszteli, az ő saját frázisát kissé átköltve: meglátjuk, hogy mennyien szavaznak arra a macskára, melyre ő ragasztott matricát.

A kampány üzenete a szlovákok felé sem épülhet pusztán a „meg kell mutatni nekik, hogy itt élünk” mantrára. Tudják azt ők nagyon jól. El lehet viszont érni azt, hogy a magyar téma végre kibillenjen a szlovák közbeszédben elfoglalt megkövesedett frázisaiból. Tektonikus szintű változásokkal ne számoljon senki, de ez a kampány fontos mérföldköve lehet annak a változó, többség felé irányuló kommunikációs paradigmának, ami a madari.sk-val már elkezdődött.

Van itt egy morális szempont is. Ebben az országban rossz irányba mennek a dolgok, melyet Malina Hedvig emigrálása szimbolizál talán a legjobban. Következmények nélküli országgá váltunk, felvidéki magyarostul, ahonnan teljesen hiányzik a katarzis, az az erkölcsi-érzelmi megtisztulás, melynek egyes megrendítő események hatására kéne lezajlaniuk. Kisebbségként mi vagyunk a lakmuszpapírja ennek az elszomorító folyamatnak. Bárdos Gyula kampányhelyszíneinek megválasztása, megfelelő előkészítéssel, ebből a szempontból komoly szimbolikus üzenettel bírna. Lehet ez egy beszéd a leszerelt peredi falutáblánál (a népakarat semmibevételéről) vagy a krasznahorkai vár tövében (roma kérdés, elmaradott keleti régiók, felvidéki magyar történelmi tudat), mellyel befelé és kifelé is sokat lehet üzenni.

Ezen sorok írója ma sem tartozik a közvetlen elnökválasztás rajongói közé. A köztársasági elnök egy szükséges díszbútor, az ország Első Számú Közjegyzője, és annak is kéne maradnia. Ő az, aki aláír, kinevez, kezet ráz, mosolyog és védi az alkotmányt. Teljesen felesleges az ő személyéről közvetlenül szavazni, ezt a feladatot vígan elvégezheti – ebben, az alkotmány által parlamenti demokráciának nevezett rendszerben – a törvényhozás. Noha a közvetlen választás intézményét anno a kényszer szülte, mára már a populista demokrácia egyik elengedhetetlen kellékévé vált, ugyanúgy mint a cseheknél. Mégis, szlovákiai magyar szempontból most legalább jó lesz valamire. Kár lenne nem kihasználni!