„A fiatalok aktuális életkörülményeinek feltérképezése” céljából készítetett jelentést nemrégiben az oktatási minisztérium. Az oktatási, foglalkoztatási és egészségügyi kérdések mellett a dokumentum önálló fejezetet szentel a fiatalok társadalmi részvételének, pontosabban annak hiányának. Egy rimaszombati és egy nagyszombati adatra hivatkozva a szerzők megállapítják, hogy a 16 és 25 év közöttieknek mindössze 25 százaléka érdeklődik valamennyire a közélet iránt és csak 3-4 százalékra tehető azok aránya, akik komolyabban vizslatják a politika összetett csillagrendszerét.
Igaz, ami igaz, a közügyek nagy általánosságban hidegen hagyják a fiatalokat. Direkt közéleti/civil aktivitásba pedig tényleg csak a töredékük kapcsolódik be. Érdemes persze leszögezni, hogy a „fiatalok” címke egy rendkívül heterogén összetételű csoportot jelöl. Más magatartás jellemzi például a saját tulajdonnal nem rendelkező tizenéveseket és megint más a pályakezdő diplomások, de enyhe különbség fedezhető fel a férfi-nő osztóvonal mentén is. A lényeget azonban mindez nem érinti, tény, hogy a „csendes generáció” tagjai – szoros összhangban az uralkodó világképpel – a részvétel helyett az ódzkodást választják. Többségük nézőpontjából a közélet nem több mint az aljas hazugságok, arcátlan csalások és kivénhedt gerontokraták birodalma, ami független a személyes szférájuktól. És mivel az égadta világon semmi köze nincs a mindennapi élethez, így aztán felesleges is vele foglalkozni. Zajlik a betonmerev elzárkózás a politizálástól, a civil aktivitásoktól, és úgy egyáltalán a közösségi cselekvési formáktól.
Nem haszontalan agytornázás belegondolni: hogyan jutottunk idáig?
A pesszimista hangszerelésű magyarázatok, melyek szerint korunk társadalmát folyamatos hanyatlás jellemzi, többnyire a misztikusan csengő „korszellemnek”, a mainstream média értékrelativizmusának vagy az egyéni élvezetek kultuszának tudják be a közéleti apátiát. Vagyis beletörődve a helyzetbe olyan tényezőket tesznek felelőssé, amik a hétköznapok cselekvési körén túl fejtik ki hatásukat. Magam részéről úgy látom, hogy ez egyáltalán nincs így és nem helyes figyelmen kívül hagynunk azt a tágabb összefüggésrendszert, amelyben a rendszerváltás környékén születettek szocializációja végbement.
Az alábbiakban arra a három tényezőre hívnám fel a figyelmet, amelyek hatása nagyjából meghatározza, miért olyan a fiatalok hozzáállása, amilyen. Fontossági sorrendben ez a három tényező a család, az iskola és maga a politika.
Ahogy azt minden elsőéves szociológia-hallgató tudja, a gyerekek társadalmi személyiségének kialakításában a családé az elsődleges szerep. Szüleinktől kapjuk készhez azokat a támpontokat, melyek mentén aztán eligazodunk a világban. A családon belüli értékképzés azonban – már ami a demokratikus felfogás elsajátítását illeti – több szempontból is hiányos. Él és virul ugyanis a távolságtartást átörökítő tradíció, ami még a szocializmus öröksége. A diktatúra évtizedei olyan figurát csináltak az emberek nagy részéből, akik csak ukázokat képesek végrehajtani. A mai demokratikus rendszer működtetéséhez viszont égető szükség volna azokra, akik öntudatosan, saját elképzeléseik szerint képesek formálni környezetüket. Annak okai, hogy az új generáció sem képes betölteni ezt a szerepet, abban is keresendők, hogy a fiatalok családjukban közönyösségre és hátradőlésre szocializálódnak.
Elméleti szinten a családi nevelés fogyatékosságait a közoktatási rendszernek kellene pótolnia. A valóság ezzel szemben az, hogy Szlovákiában az iskola – független attól, hogy többségi vagy nemzetiségi intézményről van szó – nemhogy kiegyensúlyozni, de enyhíteni is alig képes a különbségeket. Ez fokozottan érvényes a társadalmi nevelésre. A közélet kiátkozása a rendszerből láthatóan katasztrofális következményekkel járt. Nem holmi erőltetett politikai agymosást hiányolok itt, hanem arra utalok, hogy az iskolának elő kellene segítenie a polgári felelősségtudat és a demokratikus magatartás elsajátítását. Óriási problémák származnak például abból, hogy az aktuális társadalmi témák kitárgyalása egyáltalán nem képezik a kánon részét. A tabusítás újra megerősíti a diákokban a párhuzamos dimenzióról szóló képzetet, ami függetlenül működik a hírműsorok és a napilapok zavaros világától. Itt idéznem fel azt a múltkor élményemet, amikor pár magyar gimnazistának életükben először magyaráztam, hogy miért van szükség a vizuális kétnyelvűségre és azt is, hogy mitől elfogadhatatlanok a neonáci megyefőnök nézetei.
Az apátia harmadik hajtóereje a politikai intézményektől érkezik. A probléma lényege abban áll, hogy a pártok kommunikációjában egyáltalán nem vagy csak alig kerülnek előtérbe a fiatalok bevonását célzó üzenetek. Nem meglepő, ha sokan érzik úgy, hiába érdeklődnek, a politikusok akkor sem kíváncsiak a véleményükre és akkor sincs beleszólásuk a dolgokba. A pártok mindeközben beérik a hű nyugdíjas szavazóknak tett gesztusokkal (biztosan feltűnt már, hogy amíg az oktatási rendszert minden kormány a maga képére szabná át, addig a nyugdíjrendszer a legnagyobb politikai tabunak számít). A kölcsönös bizalmatlanság végül megbosszulja önmagát: a lázadás lehetőségét kereső fiatalok – akik a fentiek dacára mégis elmennek szavazni – a rendszerellenes erők felé fordulnak, azokhoz, akik a politika újraértelmezését ígérik. Így lehet népszerű gyakran ugyanazok körében a neonáci Kotleba és a nem-politikus politikus, Andrej Kiska. Jól értelmezhető ebben a keretben a magyarországi Jobbik-jelenség is.
Ideje lenne levonnunk a következtetést, hogy egy jobban működő társadalom érdekében személeti fordulatra van szükség. Ugyan jó néhány fiatalokat megmozgató szervezet működik, melyek ösztönzik a közösségért való tenni akarást és az egymás iránti felelősségvállalást, de tevékenységük csak szűk rétegeket érint. Százból egy aktív fiatal még mindig kevés. Noha a családi minták megváltoztatására nincs lehetőség, de kívánatos lenne a közoktatási rendszer reformja. Előremutatónak látnám azt is, ha a pártok szintén felismernék a jövő iránti felelősségüket. Ellenkező esetben a honi demokrácia rövid úton megismeri nemcsak a zsákutcát, hanem a falat is a zsákutca végén.