A nyári közéleti táborok hulláma augusztus elejére le is vonult: a rendezvényeken megszólaltak a politikai elit legismertebb képviselői, elmondták a vízióikat, esetleg ügyesen leplezték, hogy ilyenjük nincs. A kérdés csak az, hogy mire lehet következtetni az elhangzottakból? Olcsóbb kenyér, nemzetvesztés, nemzetmentés, status quo? Mik lesznek a következő egy év húzótémái? Az alábbi kis összefoglalóban a Szótlan Szemtanú kísérletet tesz arra, hogy felvázolja az MKP és a Híd helyzetét, valamint kicsit közelebb hozza a szlovák és a magyar politikai közeget.

Az elejére szögezzük le nagyon gyorsan: a közösség túléléséhez szükség van (normális) politikusokra és (kiszámítható) politikai irányvonalakra. Ez teljesen egyértelmű tény, de az utóbbi időben felerősödtek a politikusi funkció értelmét megkérdőjelező hangok, sokszor az ezirányú védekezés határozta volna meg választott tisztviselőink kommunikációját is. Ügyeink felvállalt képviselete a legmagasabb fórumokon az alapja annak, hogy előrejussunk. Már csak ezért is érdemes figyelemmel követni, hogy mi hangzik el az egyes politikusok szájából, hiszen következtethetünk arra, mi történik majd a későbbiekben, és pont ezért a civil szféra illetve a társadalom általános helyzetét most nem is elemezgetjük. A politikai képviseletet figyelembe véve négy releváns szereplőt tudunk megkülönböztetni: a Magyar Közösség Pártját és a Hídat, amelyek felszívják a szlovákiai magyar szavazatok túlnyomó részét, továbbá a magyar és a szlovák hatóságokat. Vegyük sorra, mi történik az egyes szereplők háza táján!

MKP – két doktrína

Annak, aki figyelmesen hallgatta, mit mond a nyáron Berényi József,  feltűnhetett, hogy a párt kommunikációja két fő elem hangsúlyozásán alapul: az egyik a megkerülhetetlenség, a másik a magyar érdekek hangsúlyos képviseletének témája. Az első pont leegyszerűsítve arról szól, hogy az MKP az utóbbi egy évben több taktikai győzelmet is aratott, megszilárdította a pozícióit és nemhogy nem fenyegeti a szétesés réme, de ismételten játékossá, tényezővé vált a szlovákiai politikában, később pedig tovább erősítheti pozícióit. Az tény, hogy a Magyar Közösség Pártjának a szuperválasztási időszakban több olyan húzása is akadt, ami megerősítette a legitimitását: a megyei választásokon az erős régiókra támaszkodva megtartotta a képviseletét, később az elnökválasztáson Bárdos Gyula, az EP-választáson pedig Csáky Pál imidzsére építve sikeresen szerepelt. Az abszolút számokról ne beszéljünk, nincs sok értelme – az általános kiábrándultság és csalódottság a szlovák és magyar szavazókat egyaránt érinti. Emellett Pfundtner Edit személyében ha rejtve is, de csak lett egy parlamenti képviselője a pártnak. A rövidtávú hatalmi harcból tehát jól jött ki az MKP.

A másik doktrína ugyanakkor trükkösebb: a Fidesz kommunikációjához igazodva az MKP is elkészítette a saját maga autonómiatervezetét, ami nem került eddig bemutatásra. Ennek a tervezetnek az üzenete a választók felé az, hogy a pártnak van jövőképe a déli régiók számára. Az autonómiatéma elővétele a keményvonalasabb politikai irányultsággal kompatibilis, egyben kapaszkodót nyújt arra nézve, hogy mit is tervez az MKP a következő évekre. A tervezet bemutatása viszont hónapok óta csúszik. Ez inkább annak lehet köszönhető, hogy nincs párton belüli konszenzus a tervezetről, pedig minden bizonnyal hasznos dokumentumról van szó, ami egy kicsit előbb lökheti a közbeszédet (nem, ez nem irónia, tényleg).

A két fő iránnyal nem feltétlenül az a legnagyobb baj, hogy az autonómiatervezet bemutatása csúszik, mint a déli autópálya tervei. A problémát az jelenti, hogy egymást oltja ki a két doktrína. Ugyanis minél jobban hangsúlyozza az MKP az autonómiatémát, annál kevésbé szalonképessé, végeredményben megkerülhetőbbé válik, és fordítva – minél kevesebbet kerül elő ez a szlovák pártok számára egyértelműen kényelmetlen téma, annál nagyobb az esélye a pragmatikus együttműködésnek. Következetesen politizálva szavazókat lehet szerezni, de ugyanígy helyi kádereket veszteni.

A helyzeten kicsit segíthetne, ha az MKP képes lenne egzakt módon feloldani vagy magyarázni az ellentmondást, de a pártnak nincs szellemi holdudvara, ami adna a széles tömegek számára is felfogható választ erre. Elég csak belegondolni, milyen könnyen tudta tematizálni a közbeszédet a páriaként és kitaszítottként kezelt Hunčík Péter, miközben épkézláb reakciót nem kapott a cikke (Kulcsár Ferenc erősen elméleti írásai minden tisztelet melett aligha töltik be ezt a szerepet).

Híd – van Vízió, nincs jövőkép

Az MKP és a Híd helyzete annyiban sajátos, hogy ahol az egyik párt veszít és gyengül, ott a másik nyer és erősödik. És valóban, az MKP tavalyi és idei kis győzelmeiben nem feltétlenül az a legértékesebb, hogy a párt a politikai térképen maradt, hanem hogy a Hídat sikerült megverni és kényelmetlen helyzetbe hozni minden alkalommal. De nézzük csak végig. A megyei választásokon végleg megtört Bugár Béla pártjának lendülete, az elnökválasztáson a szlovákiai “régi” jobboldal nyomorának köszönhetően sikerült belemanőverezni a Hídat egy látványos kudarcba egy elhasználódott szlovák politikus mögé való besorolással. Legalább ennyire rossz hír, hogy az EP-választás sem nyújtott megoldást a párt problémáira legalább annyiban, hogy egy hatalmi tényezőt (Simon Zsolt) Brüsszelbe sikerül katapultálni és eltávolítani a helyi közegből. Helyette az a Nagy József került külföldre, akinek minden bizonnyal nincs szándékában feladni a szlovákiai pozícióit és a jelentéktelenségbe szürkülni. Eközben a párt preferenciái lassan, de biztosan csökkennek, a stratégáknak pedig nagy gondot okozhat eldönteni, merre – és legfőképp hogyan – tovább.

A Hídnak még idő előtt akadt egy ideológiai irányváltása, ebből is látszik, hogy a problémát korábban tudatosították a pártközpontban. A Vízió 2016 egyes részeinek bemutatásával a párt még szellemi fölénybe is került az MKP-val szemben tavaly ősszel, hiszen azt a látszatot keltette, pontosan tudja, mire törekszik. Hiába azonban egy terv, ha azt nem sikerül megfelelően kommunikálni, vagy megvalósítani: mára az egyszeri választó nagy bajban lenne, ha fel kéne idéznie, pontosan mit is akar a Híd. Ezzel párhuzamosan lett egyre agresszívabb a párt fellépése az erősödő MKP-val szemben, ami szintén visszaüthet: hiszen korábban pont a konfliktusok elkerülése, a nyugodt és békés erő mítosza volt az a hívószó, ami a szlovák-magyar együttműködésben hívő, politika iránt csak mérsékelten érdeklődő választókat megszólította.

Látható, konzisztens politika helyett így maradnak a szimbolikus lépések és a személyi változások. Andrej Hrnčiar lemorzsolódott (lehet, már bánja ezt a döntését), a vállalható Lucia Žitňanská pedig jött szlovák viszonylatban. Utóbbi viszont nem feltétlenül képes megszólítani tömegesen a szlovák szavazókat, hiába számít szimpatikus és vállalható politikusnak. Nem tűnik túl produktívnak az a stratégia sem, miszerint a nemzeti témák háttérbe szorulva, legfeljebb a szlovák politikusok tevékenységének farvizén tűnnek fel a Hídban. Menekülőutat jelenthet a régiókért való csata, sok helyütt a kevésbé hiteles MKP-s vezetők leváltásának reményével. A helyhatósági választásokon a párt arra fog játszani, hogy ne érje hátrány és ne kezdődjön el a nehezen, felemásan kiépített regionális hálózat leépülése.

A Híd szlovákiai viszonylatban nincs izolálódva, de ez is csak problémát jelent. A pártnak valamilyen módon meg kell találnia a helyét a szlovák ellenzékben is, ami nem egyszerű feladat: a klasszikus jobboldal szétesett, Radoslav Procházka még azelőtt lejáratta magát, hogy felfutott volna, idővel pedig minden pragmatikus párt elkezd helyezkedni a Smer felé. A Híd pedig többek között a pragmatikusságáról ismert, érdekes lesz megfigyelni, vajon mikor és hogyan tudnak elcsábulni.

Magyar és szlovák környezet

Akármit is fogunk érteni nemzetpolitikai húzások alatt, csak Magyarország viszonylatában tudjuk majd értelmezni mindezt. Az Orbán-kormány maradt, a felelős hivatalnokok és köztisztviselők szinte teljesen kicserélődtek, a magyar állam előtt pedig ott a kihívás: ismét felmutatni valami érdemlegeset ezen a területen. Problémás lesz. Ahogy Kövér László is jelezte, Magyarország szimbolikus téren már megtette, amit megtehetett az előző négy évben: többek között lehetővé tette a kettős állampolgárságot, vagy kialakított egyfajta belpolitikai konszenzust a határon túli magyarok ügyében. Adódik viszont a kérdés, hogyan tovább? A homályos, tábori beszélgetéseken elhangzott visszajelzésekből egyetlen dologra lehet tippelni, ha már kellene: Magyarország valamilyen módon a gazdaságpolitikára szeretné jobban rákötni a határon túli közösségeket, kialakítva egyfajta határok feletti államot.

Szlovákia viszonylatában az előző négy év magyarországi stratégiája semmi jót nem hozott. A kettős állampolgárság intézménye a központi tiltás miatt értelmezhetetlen, nem lehet sikerként eladni és számszerűsíteni, milyen hasznot hajtott a helyi közösségnek ez az intézmény. A szlovákiai magyarság tulajdonképpen levált a többi nemzetrésztől abban a tekintetben, hogy megmaradt egy, Magyarországhoz csak laza módon kapcsolódó közösségnek. Ez az állapot egy szlovák-magyar egyezség végterméke is lehet, hiszen egyébként nemzetközi konfliktusokra sok példa nem akadt, Budapest és Pozsony (más értelmezésben: Fico és Orbán) kapcsolata óvatos és diplomatikus. Az, hogy a két ország nem minősíti egymást, részben akár hasznos is lehet, másrészt viszont katasztrofális következményekkel járhat. Ha elfogadjuk azt a kiindulópontot, hogy Szlovákiában a kisebbségi jogok és a magyar közösség állapota messze van az optimálistól, akkor a normális, (többek között) politikai érdekérvényesítő tevékenység konfliktusokat vált ki. Ezek a konfliktusok jelenleg a szlovákiai magyarok és a szlovákok között keletkezhetnek, magyarországi védőernyő nélkül. Ergo a harcainkat saját magunk vívjuk meg.

Az ellenséges környezet aligha fog változni, ugyanis Szlovákiát illetően sem lehet sok jóra számítani. A kisebbségi érdekvédelmi intézmények nem léteznek, illetve nevetséges hatásköreik vannak (mint a kisebbségi bizottságnak). A kormánypolitika kisebbségekkel kapcsolatos kurzusa a kivárásra és a halogatásra épít, nem pedig a problémamegoldásra. Elég csak megnézni, hogy még mindig nincs kormánybiztosunk és hogy intézményes szinten várhatóan semmi sem változik majd a következő hónapokban. Az általános politikai környezet javulásában sem lehet bízni. A Smer dominanciája csökken, de a koalíciós lehetőségei korántsem. A pártok pedig idővel azzal a dilemmával fognak szembesülni, hogy szlovák viszonylatban országosan kivel tudnak és akarnak együttműködni, valamint hogy mit kell ennek érdekében feladniuk. Magyarul: ki fut majd versenyt a Smer kegyeiért a következő választások előtt?

(a kép a Gombaszögi Nyári Táborban készült)