EU Commision President Barroso and Russian Prime Minister Putin address reporters in Moscow

Vlagyimir „Herkules” Putyin a múlt héten Belgrádban parádézott. A szerb főváros náci megszállás alóli, a Vörös Hadsereg és jugoszláv partizánok általi felszabadításának 70. évfordulója alkalmából tartottak egy nagyszabású katonai felvonulást, melynek első számú díszvendége volt a mindenható cárok és még mindenhatóbb párttitkárok dicső leszármazottja, Vlagyimir Vlagyimirovics. Olyannyira mindenható, hogy még az évfordulót is pár nappal előbbre hozták miatta, így a programot be tudták préselni az Elvtárs igen sűrű beosztásába.

putyin

Jöjjön most mindjárt egy kis kitérő. Az a jelenség, hogy egy ország idegen hadsereg általi megszállását „felszabadításként” deffiniálják, pusztán azon indokkal, hogy az illető haderő egy másik megszálló hadsereget tessékelt ki az adott területről, számomra még mindig felfoghatatlan, és valamiért mindannyiszor az orwelli duplagondolt juttatja eszembe (szabadság=szolgaság, ergo megszállás=felszabadítás). Ezt általánosságban jegyzem meg, elvonatkoztatva most Jugoszlávia különleges helyzetétől (vö. „imperialisták-láncos-kutyája” Tito szinte egyedüliként merte bemutatni a középső ujját Sztálin elvtársnak néhány évvel a háború után, így az ország bizonyos mértékig valóban megtarthatta függetlenségét a másik potenciális hódítóval szemben). A jelenség minden posztkommunista országban él és virul, a dicső Vörös Hadsereget ajnárózó szózatot legutóbb Pozsony főpolgármesterének szájából hallottam a főváros „felszabadulása” alkalmából az egyik legforgalamasabb téren rendezett hacacárén 1984 2014. április 4-én. Az is kétségeket ébreszt bennem továbbá, hogy vajon lehet-e őszintén ünnepelni az egyik emberellenes ideológián alapuló totalitárius rendszer legyőzését annak tudatában, hogy az egy másik emberellenes ideológián alapuló totalitárius rendszert segített hozzá a fél világ bekebelezéséhez.

De térjünk vissza eredeti témánkhoz, Minden Gázvezetékek Urának parádés belgrádi szerepléséhez, amelynek része volt egy kimerítő interjú is, nem kevésbé parádés, már-már provokatív beszólásokkal, mint például: „Sajnos a náci vírus elleni »oltás«, amelyet a nürnbergi perek idején Európa egyes országaiban kifejlesztettek, veszít erejéből. (…) Ebben a vonatkozásban különösen nagy aggodalomra ad okot a helyzet Ukrajnában, ahol februárban alkotmányellenes puccsot hajtottak végre nacionalista és más radikális csoportok.”

Vlagyimir Vlagyimirovics ezt a szerb Politika című napilapnak nyilatkozta, kifejezve afölött érzett aggodalmát, hogy Európában dívik a neonácizmus, a balti államokban például szerinte már egészen hétköznapi jelenségnek számít.

putin

Az interjúból kitűnik, hogy a leningrádi géniusz vulgármarxista hagyományokhoz híven nem bajlódik az olyan, alapvetően más, sőt ellentétes jelentéssel bíró fogalmak megkülönböztetésével, mint a „nácizmus” és a „nacionalizmus”. A mélyebb elemzéstől most eltekintenék, az érdeklődőt a kiváló filozófus és politológus, Hannah Arendt a témában írt alapművéhez, A totalitarizmus gyökerei-hez irányítánám. Annyit érdemes megjegyezni, hogy míg a hagyományos értelemben vett nacionalizmus alapvetően szuverén nemzetállamokban és nemzetekben mint szellemi közösségekben gondolkodik, addig  a nácizmus végső célként csak a világuralmat, vagyis egy hatalmas „nemzetközi” birodalmat tud elképzelni, melyben az árja faj (amely nem azonos a német nemzettel!) uralkodik az alávetett fajok fölött. A „faj”-t a nácik alapevetően biológiai kategóriaként képzelték el, utópikus vágyálmaik beteljesülése esetén a nemzetállamok a nemzet fogalmával együtt kerültek volna a történelem süllyesztőjébe. Ha ezt végiggondoljuk, világossá válik, a nácik legfőbb nyugati ellenfelei miért éppen a konzervatív szemléletű, nemzeti hősként ünnepelt politikusok köréből kerültek ki (Churchill, De Gaulle, Eisenhower…). Az sem véletlen, hogy Németországban Hitler legbefolyásosabb belső ellenfeleit a konzervatív, nemzeti érzelmű magas rangú tisztek között kell keresnünk (gondoljunk von Stauffenberg ezredesre és a híres Valkűr-hadműveletre).

Vlagyimir Vlagyimirovics azon túl, hogy a nácizmus fogalmával vélhetően nincs egészen tisztában, a nacionalizmust sem a hagyományos értelemben, hanem a sovinizmus szinonimájaként használja. Ez utóbbit legtöbbször úgy határozzák meg, mint túlhajszolt, félrecsúszott nacionalizmust, a hazafiság fanatikus megnyilvánulását. A sovinizmus esetében a negatív attitűd mindig erősebbnek bizonyul a pozitívnál: ez azt jelenti, hogy a soviniszta mindig valaki vagy valami ellenében határozza meg önmagát, és az ellenséggel szemben táplált gyűlölet mindig mélyebb és őszintébb, mint az elkötelezettség, a lojalitás az állítólagosan képviselt ügy vagy csoport – leggyakrabban egy nemzet – iránt. Amennyiben a nacionalizmust a sovinizmus szinonimájaként használjuk, akkor a patriotizmust állíthatjuk szembe vele. A két fogalom tisztázásához a már említett Orwell gondolatait hívom segítségül, aki ugyan regényíróként él a köztudatban, a széppróza mellett azonban kiváló esszéket és publicisztikákat is írt, ezek közül az egyik legnagyobb hatású a Jegyzetek a nacionalizmusról (Notes on Nationalism, 1945) című, ebből idézek most: „A nacionalizmust nem szabad összetéveszteni a patriotizmussal. (…) »Patriotizmuson« én azt értem, hogy valaki ragaszkodik egy bizonyos helyhez és életformához, amelyről azt hiszi, hogy az a legjobb a világon, mindazonáltal nem kívánja ezeket másokra is ráerőszakolni. A patriotizmus eredendően védelmi jellegű mind hadászati, mind kulturális értelemben. A nacionalizmus viszont elválaszthatatlan az uralkodni vágyástól. Minden nacionalistának az a célja, hogy több hatalmat és tekintélyt biztosítson: nem magának, hanem annak a nemzetnek vagy más embercsoportnak, amelynek saját személyiségét alárendeli. (…) A nacionalizmus öncsalással színezett hatalomvágy. Minden nacionalista képes a legelvetemültebb becstelenségre, ám (mivel tudatában van annak, hogy saját személyénél jelentősebb ügyet szolgál) rendíthetetlenül hisz a maga igazában.”

Russia's President Vladimir Putin lies on the snow during a walk with dogs in Moscow Region

És most kanyarodjunk vissza Putyin elvtárs magvas gondolataihoz a „nacionalista és más radikális csoportok által végrehajtott ukrán alkotmányellenes puccsról”, amelyről néhány sorral lejjebb még megjegyzi, hogy hátterében valójában az USA által támogatott „csatlósok” álltak. A Kijevben történteket, a hosszú hónapokig tüntető állampolgárok erőfeszítéseit, az egyértelműen „aluról” induló változásokat „puccsnak” titulálni további fogalmi zavarokól árulkodik. Vagy, ami valószínűbb, egyszerű, ám igencsak átlátszó propagandafogással van dolgunk. Minden Oroszok Cárja Elnöke mestere a negatív propagandának, attól sem riad vissza, hogy az Euromajdan százezres tüntetőtáborát szemrebbenés nélkül összemossa a közéjük vegyülő szélsőjobboldali csoportosulásokkal, megpendítve újra a „fasiszta konspiráció”, az „amerikai kémek” vagy az „államellenes tevékenység” örökzöld slágerét.

Helyzetükből adódóan a kijevi tüntetők legfőbb motivációja az volt, hogy megvédjék magukat, megvédjék a hazájukat egy olyan vezetéssel szemben, amely véleményük szerint többé már nem az ő érdekeiket képviselte. Ez a vezetés szoros kapcsolatban állt egy idegen hatalommal, amely azóta is folyamatos nyomás alatt tartja Ukrajnát. Ki-ki döntse el maga, hogy a másik oldal lehetséges motivációi közül melyik tölti be az ürügy és melyik a valós, de gondosan eltitkolt indok szerepét: a) az elnyomott orosz kisebbség felszabadítása a gaz ukrán fasiszták rabigája alól; b) az orosz felsőbbrendűségre apelláló nyers hatalomvágy.

Russian Prime Minister Vladimir Putin feeds a young elk at the national park 'Losiny Ostrov' (Elk Island) in northeast Moscow

„Szent Oroszország“ patrónusának képében tetszelgve felkorbácsolni a lakosság nemzeti-hazafias hevületét hazai földön és Kelet-Ukrajna oroszok által is lakott vidékein szintén jól beleillik az orwelli képletbe. Sztálin is hasonlóképpen járt el a Nagy Honvédő Háború idején: ha az „osztályharc“ maszlaga helyett nem váltott volna még idejében a hazafias érzelmekre, az ellenség gyűlöletére és az orosz felsőbbrendűségre építkező nacionalista retorikára, sohasem tudta volna olyan mértékben fanatizálni az orosz népet, hogy vállalja azokat az elképesztő áldozatokat, amelyek végül meghozták az áhított győzelmet az egyébként a hadvezetésben teljesen dilettáns diktátor számára. Ezért is rendkívül szórakoztató (és ugyanakkor ismét az orwelli duplagondolt idézi), amikor Vlagyimir Vlagyimirovics arra biztat, hogy nosza, lépjünk fel együttesen a nacionalizmus hőstettként való dicsőítése ellen és egyidejűleg csírájában fojtsuk el a második világháború kimenetelének felülvizsgálatára tett bárminemű próbálkozásokat. A második világháború végén a győztesek felsőbbrendűségének szellemében hozott intézkedések, amelyek elsősorban a „legyőzöttek“ kategóriájába sorolt, kollektív háborús bűnösnek kikiáltott, a háborúban azonban gyakran részt sem vállaló civil lakosságot sújtották, az orwelli értelemben vett nacionalizmus iskolapéldái.

Amikor tehát Vlagyimir Vlagyimirovics „szent háborút“ hirdet az „agresszív nacionalizmus és sovinizmus minden formája ellen”, az hasonlatos A Birodalom visszavág azon szimbolikus jelenetéhez, amikor Luke Skywalker látomásában fényszablyájával lekaszabolja Darth Vader-t, de a maszk szétnyílása után a saját képmásával kénytelen szembesülni.

Bizony, a Gonoszt gyakran nem máshol, hanem saját magunkban kell keresnünk…

Kacsinecz Krisztián