Az elmúlt hetekben a himalájabeli Annapurna lábainál az utóbbi idők egyik legsúlyosabb hegyi katasztrófája bontakozott ki. Az áldozatok száma a legutóbbi hírek szerint eddig 39-re tehető,  nem egy csehországi, illetve szlovákiai hegyjáróval.

A hirtelen jött ciklon, amely a Himalája fölött az évszakhoz képest szokatlan hóviharban, majd lavinákban tombolta ki magát, most nem csak az „eddig megszokott” a klasszikus, nyolcezreseket ostromló profi és félprofi hegymászókat érintő hegyibalesetet okozott, hanem a könnyebb – és sokkal veszélytelenebb – kategóriába sorolható hegyi túrázók soraiból szedett emberáldozatot. Ez a súlyos esemény kényelmetlen kérdéseket vet fel az egyre népszerűbb hegyjáró-, hegymászóturizmussal kapcsolatban, melyek mögött az ember és természet kapcsolatát érintő mélyebb kérdések húzódnak meg.

A Hudhud-ciklon

A Hudhud-ciklon útja a Himalájához (forrás: www.cyclocane.com)

Az Annapurna Circle, azaz a nyolcezres masszívumot körbejáró túraút a könnyebb hegyjárás kedvelőinek egyik népszerű célpontja. Egy átlagos alpokbéli vagy tátrabéli túrázásra alkalmas felszereléssel a monszunmentes évszakban a Himalája óriásai így elérhetővé váltak. Az útvonalon menedékházak és vendégszállók hálózata épült ki, útikalauzok tucatjai jelentek meg. Az ottani ösvényeket megjárt túrázók narratívái egy biztonságos, akár kezdő hegyjárók számára könnyen elérhető hegyiélményekről számoltak be, az ember nem számított veszélyre. A veszély és azt ez kezelő veszélyérzet pedig a vadonjárás (és hegyjárás) egy szükséges velejárója, amelytől a technikai haladás következtében a természettől egyre táválabb kerülő ember egyre inkább elszokott.

A tragédia részletei most bontakoznak ki, az elkövetkező hetekben a hegyjáró közösség bizonyára alaposan kielemzi a szerencsétlenség okait, de már most levonható egypár következtetés. Az eddig ismert túlélői beszámolókban az a legmegdöbbentőbb, hogy az érintett túrázók jelentős részének nem volt megfelelő, minimális téli felszerelése, hiányzott a kellő navigációs és szituációs ismeret, amellyel a hirtelen jött hóvihart és hideget nagyobb eséllyel tudták volna átvészelni. Egy fiatal túlélő ijesztő összezavarodottságról, félelemről az oxigénhiány miatt fellépő hegyi betegségről, hirtelen kihűlésről és fagysérülésekről számolt be a Guardiannek. A fellépő pánik, extrém helyzetekben szerzett tapasztalat hiánya számos rossz döntés előidézőjévé vált.

Az ilyen tragédiák folyamodványaként szokás jobb infrastruktúrát és szolgáltatásokat követelni, és a nepáli kormány bizonyára mindent megtesz, hogy ne veszítse el ezt az attraktív, a helyi gazdaság számára fontos jövedelemforrást. Minden bizonnyal megerősítik a mobilhálózatot, a mentőszolgálat új helikoptereket kap, feljavítják az időjárás-előrejelzési rendszert és figyelmeztetik az odalátogatókat a veszélyre. A szokásos civilizációs, racionális válasz a Természet kiszámíthatatlanságának és kegyetlenségének kezelésére.

Az annapurnai tragédia szomorú tapasztalata talán javít a hegyjárás egyre szélesebb gyakorlóinak szokásain, talán nem: legyen szó a felszerelés megválogatásáról, a hegyjáráshoz szükséges jártasság, mint az elsősegélynyújtás, a túlélés szabályai és más cserkésztrükkök elsajátításáról. Viszont továbbra sem válik mainstreammé a megfelelő alázat a hegyek és természet iránt: az „oda nem megyek, amire nem vagyok kellőképpen felkészülve” hozzáállása, a vadon- és hegyjárás fokozatos tanulása és a saját felelősségünk kellő súlyának érzékelése – nem lesz ott a világ, hogy segítsen rajtam, mint egy nagyvárosban, ahol már idegesek vagyunk, ha pár percet késik a metró, megáll az élet, ha épp nincs WiFi vagy lemerül az okostelefonunk.

A természet nem tesz különbséget a lájtos túrázók és az extrém helyzeteket kereső mászók között. Ott csap le, ahol a legkevésbbé várjuk. Egyszerre csodálatos és kegyetlen. A hegyekben felemelkedik az ember szíve, de ugyanúgy meg is állhat. Őseink megtalálták eme kozmikus kiszámíthatatlanság és könyörtelenség kezelésének lelki és szellemi módjait, a ma embere a Felvilágosodás óta egyre távolodik tőlük (vagy jól mélyre elásta magában). Az egész emberi civilizáció és haladás a természettel való harc története: hogy lehet az életünk biztonságosabb, kényelmesebb, ellenőrizhetőbb és kiszámíthatóbb. A küzdelem alatt viszont elveszett az „ellenfél” iránt érzett elemi tisztelet és annak tudatosulása, hogy mi is ennek az ellenfélnek a szerves részei vagyunk.