10666060_601293429979630_117407082968297220_n

Akik az utóbbi években csak egy kicsit is foglalkoztak a dunaszerdahelyi futballal, azok számára Poór Tibor neve nem lehet ismeretlen. Közel ötszáz cikk, több tucat csípős kommentár, rengeteg interjú és egy legendás korszakot megelevenítő könyv kötődik a nevéhez. Fordítottunk a szerepeken, Poór Tibor „Chilavert” ezúttal a mikrofon másik oldalán találta magát.

Chilavert néven kezdtél publikálni, honnan származik a szerzői álneved?

Mint minden futballkedvelő, nem túl magas szinten, de fociztam én is. Az egyik bajnoki mérkőzésen eltört a kezem. Kapusként hetekig nem avatkozhattam volna játékba. Alig két hét múlva csatárként mégis pályára léptem és a mérkőzésen két gólt szereztem. A „Chilavert“ becenév innen származik.

10660337_588825331226440_9063817303195366105_n

A nagyközönség számára az fcdac1904.com publicistájaként váltál ismertté. Hogyan jutottál el az újságíráshoz?

Még a nyolcvanas évek végén, pozsonyi középiskolásként írtam egy jól sikerült fogalmazást, ami nagyon tetszett a szlovák tanáromnak. Érettségi után az osztályfőnököm is azzal búcsúztatott, hogy szeretné, ha az osztálytalálkozóra elhoznám a könyvemet. Az összes osztálytalálkozóra elmentem, de a könyvet sosem vittem magammal. Egészen 2008-ig nem éreztem úgy, hogy akárcsak egy cikket is írnom kellene. Ekkor regisztráltam be az fcdac1904.com fórumára, ami évekig egyedüli információforrásként szolgált a dunaszerdahelyi futballról. Megírtam az első hozzászólásomat, amit akár egy kezdetleges széljegyzetnek is nevezhetünk. Egy olyan fórumon kezdtem el szlovákul írni, ahol a felhasználók döntő többsége elkötelezett magyar volt, de tetszett nekik és olvastak is. Eldöntöttem, hogy kedvtelésből írok előzetest valamelyik mérkőzéshez, majd utána egy kommentárt is. Egy mérkőzés után találkoztam az oldal üzemeltetőjével. Miután megtudta, milyen néven fórumozok, felkért, hogy publikáljak a weboldara is.

2008 őszén a csapat nyolc év után újra a legfelsőbb bajnokságban játszhatott. Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra?

2008 őszén óriási eufória uralkodott. A Nagyszombat elleni „zászlólopással” és Rolf Landerl góljával feléledt az a futballt övező láz, amit a korábbi generációk a 80-as években élhettek meg. Egy olyan időszak volt, amikor Dunaszerdahelyen minden a foci körül forgott. A stadionban megjelent a magyarság, a régió identitásának a megélése, ami még a 80-as években sem volt fellelhető. Ez a hangulat egy felejthetetlen őszt hozott, amit még Antal Barnabástól sem vehet el senki.

Majd jött 2008. november 1-je. Többen az 1992-es Slovan – Ferencváros mérkőzéshez hasonlítják a történteket, de úgy gondolom, hogy a dunaszerdahelyi szurkolóverés még ezt is felülmúlta. Egy ország a saját állampolgárait minősítette másodrendűnek. Olyan érzésem volt, mint amikor egy vadállatot ketrecbe zárnak és megpróbálják megtörni. Minden részletekre odafigyeltek. A stadionban közel 15 000 szurkoló és 1000 rendőr tartózkodott. Bezártatták az összes kivezető kaput. Tudtuk, hogy verést kaphatunk, de nem lehetett kijutni a szektorból. Vannak, akik azt állítják, hogy konkrét személyek mulasztásáról volt szó, akik nem bírták ki a nyomást és a feszültséget. Én a mai napig úgy gondolom, hogy egy előre eltervezett, okosan és átgondolva végrehajtott erőfitogtatás volt. A hatalom erejének fitogtatása nehezen hasonlítható bármihez is.

Az utolsó őszi mérkőzés előtt sztrájkolni kezdtek a játékosok. Számodra mikor derült ki, hogy a klub körül távolról sincs minden rendben?

Délelőtt kaptam egy telefonhívást azzal, hogy baj van, a játékosok nem akarnak pályára lépni. A vezetőség összetűzésbe keveredett Pinte Attilával, ami hatalmas hidegzuhanyként ért. Már létezett az YBS, a szurkolói brigád, aki abban az időben falazott a klub vezetőségének szembe fordulva a kritikus hangot megütő szurkolókkal is. Egyértelmű volt, hogy ennek jó vége nem lehet, hiszen a szurkoló sosem lehet a klub szolgája.

A nehézségek ellenére mégis több száz szurkoló kísérte el a csapatot első tavaszi mérkőzésre. Mi lehetett az oka, hogy látszólag nem csökkent a csapat iránti lelkesedés?

Természetesen az őszi eufória nem tűnhetett el az egyik pillanatról a másikra. A mérkőzésekre továbbra is jártak az emberek, de hétről-hétre újabb konfliktusokkal kellett szembesülniük. Ez megmutatkozott a nézőszám folyamatos csökkenésében is.

Vannak momentumok, amelyek szimbolikusak. Ilyen volt, amikor az Aranyosmarót elleni hazai mérkőzésen a rendezők letépték a „magyar fiatalokat a csapatba” drapériát. A DAC stadionban a helyi fiatal magyar játékosokat éltetik, a klub vezetése pedig leveteti ezt a zászlót! Már YBS-en – a legnagyobb szurkolói csoporton – belül is konfliktus alakult ki a klub vezetőségével és maga a szurkolói csoport vezetésével is.

2008_09_31.k_dac_zlmoravce_atosDSC_1086

A következő évek már csak arról szóltak, hogy mikor lesz az egész rémálomnak vége és a klub tulajdonosai milyen kárt okoznak a városnak. Ez az időszak mély nyomokat hagyott az embereken. Barátokból ellenségek lettek, nem volt morális akadálya semminek.

Azzal, hogy rámutattál a problémákra végül saját magadnak okoztál nehézségeket.

Ha visszaolvasom a jegyzeteimet és összehasonlítom őket azzal, ami végül történt, kijelenthetem, hogy több alkalommal jelentek meg olyan állítások, amelyek később be is bizonyosodtak. A kritikával végig próbáltam konstruktív maradni. Az én problémám az volt, ahogyan a klub vezetősége viszonyult a személyemhez. Nem az írásaimhoz, hanem az írásaim miatt a személyemhez.

Fizikai inzultusig fajultak a dolgok?

Hm…Volt alkalom, amikor nem sok hiányzott ahhoz, hogy történjen velem valami. Zólyombrezón a helyi biztonsági szolgálat védett meg. A szurkolók a mérkőzésre egy retro utazást szerveztek. Két autóbuszt indítottak, remek hangulatot varázsoltak a stadionban. A gond az volt, hogy olyan drapériák jelentek meg, illetve olyan bekiabálások hangzottak el Antal Barnabás és az élettársa személyére vonatkozólag, amit azok nehezen viseltek annak ellenére, hogy a csapat győzni tudott. Akkor már volt egy összetűzésük a zólyombrezói nézőkkel is, majd amikor egy fotóssal elmentünk mellettük, mintha megbolondultak volna. Futni kezdtek utánam, hogy hamis újságírói kártyával megyek be, hogy a rosszakarójuk vagyok. A sajtóhelyiségbe is utánam próbáltak jönni, szerencsére nem engedték be őket.

2010 tavaszán – a Nagyszombat elleni bennmaradásért zajló mérkőzésén – lementem a mix zónába. Itt több percen keresztül szidalmaztak, majd egyszerűen kidobattak. A legsúlyosabban az érintett, hogy rengeteg újságíró volt a teremben és egyetlen egy sem állt ki mellettem. Mint a gyerekek, amikor elfordulnak és inkább félrenéznek. Közöttük a szlovák és szlovákiai magyar sajtó ismert személyiségei is. Attól a pillanattól kezdve semmilyen illúzióm nem maradt a szlovák újságírói – és főleg a sportújságiról közegről. Tudtam, hogy nem lesz senki, aki nyilvánosan kiálljon mellettem – Gazdag Jóskán és a szurkolókon kívül természetesen…

Közben beteljesült az osztályfőnök jóslata. Mi motiválta a könyv elkészítését?

Régóta zavart, hogy a nyolcvanas évek nagy sztárjai feledésbe merültek. Egy elnyomó rendszerben éltünk, de a mérkőzés napján teljesen elfelejtetted, hogy mi zajlik körülötted. És ezt az illúziót főleg az akkori játékosok teremtették meg. Óriási egyéniségek voltak. Mégis fokozatosan kikoptak az emberek emlékezetéből, holott a dunaszerdahelyi futball legszebb korszakát ők hozták létre. Úgy gondoltam, tartozom nekik annyival, hogy emléket állítok a tevékenységüknek.

A könyv rövid történetekből áll. Úgy raktam össze, mint amikor egy együttes stúdióba vonul és elkészít egy CD-t. A történeteket 2009 januárjában kezdtem publikálni és pozitív visszajelzéseket kaptam. A városban megállítottak az idősebb emberek, hogy jó visszaemlékezni. A fiataloknak pedig érdekes volt megtudni, hogy ilyen is létezett. Nagyjából az ötödik történet után vált kézenfekvővé, hogy ezeket a történeteket jó lenne könyv formájában is összefoglalni.

2014 januárjában Világi Oszkár megvásárolta a klubot, hat év után új korszak vette a kezdetét. Merőben új – talán sokkal profibb – időszak elég nézhetünk?

Nincs tudomásom más személyről, aki átvehette volna a klubot és ilyen rövid idő alatt ilyen stabil anyagi hátteret tudott volna teremteni. Egyet azonban ne felejtsünk el, a Mohseni-Antal-éra olyan nyomokat hagyott, amit nem lehet néhány hónap alatt helyrehozni. Ahol a klub rendszerének az alapvető szabályai lábbal voltak tiporva, képtelenség ilyen rövid időn belül profi viszonyokat teremteni.

10492229_747699381946559_1683436110616502101_n

A korábbi kitiltások és fenyegetésekkel szemben a klub új vezetőség publikálási lehetőséget ajánlott fel. Nyár óta mégsem láttunk újabb „Chilavert” jegyzetet. Miért?

Ahhoz, hogy belépjek valahová, szükséges, hogy azonosulni tudjak vele és az is, hogy az új tulajdonosnak számításba jöjjön a személyem. Nem gondolom, hogy a korábbi tevékenységem miatt bármilyen előny is illetne. Az írást már a tulajdonosváltás előtt abba akartam hagyni. Hat év után komolyan belefáradtam, hiszen minden tevékenységemet a polgári foglalkozásom mellett végeztem. A családi nyugalmam és az egészségem végett is be kellett húzni a kéziféket. Viszont januárban új időszak vette kezdetét a klub történelmében. A változás hatására úgy döntöttem, egészen a tavaszi szezon végéig írok tovább.

Természetesen ezt a vezetőséget nehéz lenne olyan csípős kritikával illetni, mint az előzőt, mert a jó szándékot látom. Nagyon fontos Világi Oszkár személye is. Ő egy nagyon erős, karizmatikus személyiség. Ilyen hatalmú ember mellett egyértelműen előjön bizonyos szintű félelem kimondani a kritikát – ezt látni és érezni az újságírókon és a cikkeiken.  Ennek végeredménye, hogy a DAC-ról szóló magyarul írt cikkek java része PR hangulatú. A hivatalos honlap is részben PR-ként működik. Ez rendben van, de a honlap szerint pl. a Myjava elleni meccsen aktívabb volt a csapatunk az első félidő elején, miközben azt nem fejtegetik, hogy a vendégek túlnyomó részben a félpályán cicáztak velünk. Ez nekem – aki kritikus voltam az előző időszakban is – nem fér bele. Ilyeneket a hivatalos honlapon sem szeretnék olvasni. Igen, hasonlóan ír és beszél a fociról a magyarországi média java része, de személy szerint ebből a példából én nem merítenék. Vegyünk példát inkább Németországról, ahol a tulajdonosok, a szakma nyíltabban, kritikusabban és konstruktívabban beszél a fociról, mint a magyar és a szlovák média. Lehet elemezni, hogy melyik út segít… Az újságírónak valamilyen szinten „udvari bolondnak” kell lennie, akinek megvan a joga, hogy mindenről nyíltan beszéljen. A konstruktív kritikának előbb-utóbb meg kell jelennie.

Folytatása következik..

Fotók: Vojtík Szinoma, Gombaszögi Nyári Tábor, Poór Tibor facebook, fcdac1904.com