453915_c973a45f9e890e1737a9828e20394974_wm[1]

„There’s an old joke that NATO stands for: No Action, Talk Only.”

Bár a hidegháború a történelem legnagyobb fegyverkezési versenye is volt egyben, tény, hogy a győzelmet – ha a Szovjetunió szétesése annak számít – mégis a gazdasági hatások vívták ki, nem a fegyverek. A NATO többek között talán ezért is tűnik egy felesleges és drága eszköznek egy olyan világban, ahol mikor nincs rá ok, hogy fegyverek védjék Európa keleti határát… illetve mégis?

A NATO, mint olyan az Európai ember számára talán az egyik legnagyobb nyűg, hiszen a tagsággal együtt járó anyagi, hadi, fejlesztési, illetve részvételi kötelezettségek Irakba és Afganisztánba szólította az aktív tagok nagy részét, ha tetszett, ha nem – bár a legtöbb tag próbálkozott lassítani vagy elkerülni a részvételt. Igaz, hozzá kell tenni, hogy a missziózás – vagyis külföldi küldetéseken való részvétel – nem jelenti feltétlenül, hogy a kiküldött kontingens éles akciókban vesz részt, pl. a szlovák és magyar katonák számára jelenleg az egyetlen módja annak, hogy a katonai szolgálatból egyáltalán meg tudjanak élni.

A liberális demokráciák látszólag a leginkább antimilitarista társadalmak, míg a nem liberális, sőt inkább diktatórikusabb rendszerekre jellemző, hogy fegyveres erejükkel kívánják súlyozni politikai erejüket. Ez így, ebben a formában nem igaz, ha megfigyeljük a klasszikus nyugat-európai demokráciákat, mint Németország, Nagy Britannia, Franciaország. Ezek az államok nem csak alapítói a NATO-nak – kivételt képez ez alól Németország –, de egyben ezek a demokráciák a legpotensebb európai tagjai a szervezetnek. Köztük Németország rendelkezik a legütőképesebb szárazföldi erővel, bár a gazdasági válság jelei egyre szembetűnőbbek a Bundeswehren[1].

Az elmúlt tíz év mély nyomot hagyott a NATO európai tagországain, anyagilag és emberi veszteségek tekintetében is. Irakban 1 magyar, 4 szlovák, Afganisztánban 7 magyar és 3 szlovák katona esett el. Mindez azért történt, mert a Bush kormányzat a szeptember 11-i terrortámadás után sajátos módon ment át offenzívába, és rántotta magával szövetségeseit is. Az iraki és afganisztáni missziók jogossága, illetve hatékonysága mára egyre inkább megkérdőjelezhető, ugyanakkor az Irakban és Afganisztánban elindított másodlagos folyamatok az utóbbi években a legkomolyabb biztonságpolitikai veszélyforrássá nőtték ki magukat.

Egy ilyen biztonságpolitikai szituációban lehet-e, illetve kell-e távol maradni az aktív részvételtől? Hiszen a 2001 óta tartó intervenciós akciók – Irak, Afganisztán, Líbia – olyan gazdasági és társadalmi hatásokat váltottak ki, melyek néhol egyenesen a NATO tagságot is megkérdőjelezik. De vajon ma melyek azok a NATO tagok, amelyek ennek a szövetségnek a leggyengébb láncszemei, és ahonnan leghangosabbak a NATO-kritikus hangok? Magyarország, Szlovákia, Csehország!

Magyarország a keleti nyitás árnyékában egyre kellemetlenebbül érezheti magát nyugati szövetségesei körében. Bár viszonylag komoly részszerepet vállalt Afganisztánban, és kiemelt szerepet a most is tartó balkáni KFOR misszióban, az új Európán túli NATO misszióba már nehezen ment bele.

Szlovákia – déli szomszédjával ellentétben – visszafogottabban reklámozta mind mélyülő barátságát a keleti nagy testvérrel. De a NATO-val kapcsolatban a jelenlegi kormány alatt elutasító álláspontot képviselt, sőt Robert Fico tényeknek ellentmondó kijelentésekbe is belemerészkedett. Miszerint „nem teszi NATO katona lábát Szlovákia területére” vagy „nem lesz NATO támaszpont Szlovákiában”. Ezek a kijelentések rendre elbuktak, ugyanakkor a NATO-val szembeni kritikus hangot mind a kormánypárt, mind az egyes ellenzéki és/vagy kisebbségi pártok fenntartják.

Yes%204%20PEACE%20No%204%20NATO_web[1]

Szembetűnő, hogy ugyanezen országok az elmúlt években mind közelebb kerültek a putyini Oroszországhoz, mind több gazdasági szálon kerülnek függő viszonyba vele. Ezek a hatások pedig mind mélyebb aggodalmakat keltenek a nyugati és a keleti, elsősorban balti NATO tagokban[2] . Már csak azért is, mert az ukrajnai folyamatok – a kijevi zavargások illetve a kormányváltás, Krím megszállása és a kelet-ukrajnai hibrid háború – egy második hidegháborús folyamat kialakulását vetítik előre.

Szubjektív véleményem, hogy a hidegháború csak enyhült az elmúlt 24 évben, a kelet és nyugat közti ellentét pedig átrendeződött, illetve konzerválódott, hogy egy alkalmas pillanatban újra terítékre kerülhessen. Ezt a folyamatot különösen bonyolítja az elmúlt 25 év gazdasági változásai is (a szerk.)

A NATO tagság leginkább kritizált pontja az intervenciós akciókban való részvételi kötelezettsége, amit bár az adott ország kormánya felülbírálhat, mégis bizonyos helyzetekben – pl. az 5. cikkely életbelépésekor[3] – kötelező. Ez a kötelezettség azért is vált ilyen ellenszenvessé, mert a már fentebb vázolt akciók jogossága mára igencsak megkérdőjelezhető. Ezek az akciók pedig egyértelműen a Bush kormányzat külpolitikájának eredményei, úgy is mondhatnánk, az USA háborúi. Fel is merülhet a kérdés, szükség van-e a NATO-ra ebben a formában, illetve milyen más katonai szövetséggel váltható ki a NATO; és ami talán a leglényegesebb, az Európai Uniónak szüksége van-e saját, a NATO-tól független fegyveres szervezetre?

Szükség van-e a NATO-ra?

A jövőben felmerülő, kilátásba kerülő külföldi konfliktusok miatt a válasz határozott igen. Bármennyire is hibáztatjuk az iraki intervenciót, mint a jelenlegi közel-kelti konfliktust kirobbantó okot, a kialakult helyzetet kezeletlenül hagyni nem lehet. Ugyanakkor a NATO Európai uniós tagjait mégis külön csoportban kéne kezelni, hiszen pl. Luxemburg, vagy Norvégia esetében jogos lehet a tag tiltakozása, hogy egy a saját biztonságát közvetlenül nem érintő konfliktusban részt kell-e vennie.

Szükség van-e Európai fegyveres szervezetre?

Vagy a NATO szervezetén belül, vagy annak szervezetén kívül, de szükség van olyan fegyveres szervezetre, mely egy adódó konfliktus esetén képes a megtámadott EU-s tag hadseregének segítségére kelni. A jelen biztonságpolitikai helyzetet tekintve az unió keleti tagjai a legveszélyeztetettebbek, ugyanakkor Lengyelországot leszámítva a szlovák, a magyar, a román, a lett, a litván és az észt hadseregek képesek a legkevésbé ellenállni egy külső támadásnak. Vagy fegyveres erejük mérete és/vagy állapota miatt, vagy – mint a balti államok esetében – földrajzi helyzetük miatt.

Nem mellékes kérdés, hogy milyen módon képes megvédeni a NATO ezeket a keleti országokat, ha mégis bekövetkezne egy orosz támadás. Az elsődleges probléma az adott országok saját hadseregeinek állapota. Ezek a fegyveres testületek egytől-egyig a gazdasági válság miatti gazdasági megszorításoktól és az újdonsült demokráciák hadi kiadásoktól való ódzkodásától szenvednek. Az egyes tagországok hadseregeinek felkészültségével foglalkozó tanulmányokból kitűnik, hogy például sem Magyarország, sem Szlovákia nem lenne képes önállóan megvédeni magát.

Európa hadserege

Az Európai Unió majdani fegyveres erejének alapjait már a kétezres évek elejétől szervezik, jelenleg működő eleme az Eurocorps, ami egy többnemzetiségű katonai magasabbegysége , amely akár 60 000 katonából is állhat. Főhadiszállása Strasbourgban van, létrehozásának igényét 1992-ben fogalmazták meg, de Európa védelmi képességének összehangolása és növelése az 1960-as évekre nyúlik vissza. Jelenleg hozzávetőleg 6000 fő tartozik a szervezet állományába. Nem gyorsreagálású erő, bevetéséhez öt tag jóváhagyására van szükség.

Az Eurocorps jelenleg az ún. EU Battlegroup (EU Harccsoport) részét képezi. Ez a fegyveres szervezet 2007-ben került bevethető állapotba, és jelenleg hat zászlóalj (egy zászlóalj kb. 1500 fő) erejű magasabb egységet foglal magába. Ez a szervezet területi alapon, önkéntesen felajánlott egységekből tevődik össze. Szlovákia az ún. cseh-szlovák harccsoport keretén belül 400 fővel képviselteti magát, bár ez az egység még szervezés alatt áll. Magyarország jelenleg a már aktív olasz-magyar-szlovén harccsoport keretén belül delegált erőket. A visegrádi négyek egy külön 2500 fős harccsoport (Visegrád Battle Group)[4] szervezését is felvetették, de ez az egység is szervezés alatt áll. Az EU Battlegroup jelenleg az egyetlen gyorsreagálású európai közös erő, körülbelül 5-10 napon belül bevethető.

Az ukrán konfliktus árnyékában tehát nem mondhatunk le egyértelműen a NATO nyújtotta védelem lehetőségéről. Az általános felfogás az, hogy a NATO nem tud minket megvédeni, ha jön az orosz. De ebből a képletből rendszeresen kimarad, hogy az egyes államok hadseregeinek maguknak is bizonyos feltételeknek meg kell felelniük és ezen képességüket folyamatosan javítaniuk kell, ha a NATO teljes jogú tagjai akarnak maradni. Ez a védelmi képességjavítás pedig messze nem akkora követelmény, mint amekkora védelmi követelményeket önmaguk felé kéne állítaniuk az egyes tagállamoknak.

_77367257_nato_member_countries_624mapv6
Így tehát, ha a kormányok a teljes feladás elvét követik – mert minek a hadsereg -, miért erőltetik mégis a katonai költségek fenntartását? Ha pedig olyan biztosak a dolgukban – ti. az oroszok a barátaink -, miért hajlanak meg mégis újra és újra a NATO kérései (hadgyakorlatok, bázisok) előtt? Sokkal inkább ad okot aggodalomra ez a kétszínűség, mint az, hogy a NATO csapatok megjelenése országainkban egy hadgyakorlaton automatikusan egy leendő nagy világégést vetítene elő. Az ilyen ostoba és alaptalan divatpacifizmus sokkal inkább tudatlanságot és tájékozatlanságot takar, sem mint a valódi mechanizmusok ismeretét.

Mi történik ha…

Mielőtt bárminemű végkövetkeztetésekbe merülnénk, tudatosítanunk kell, hogy egy fegyveres konfliktus kimenetele nem a katonák, tankok és repülőgépek számától függ. Ha a matematika döntené el a háborúkat, a világ másképp nézne ki. Sokkal inkább befolyásoló tényező a gazdasági háttér, a csapatok morálja, a kiképzettség, vagy a felsőbb vezetés rátermettsége.
A NATO jelenlegi európai védelmi képességeit nehéz meghatározni. Elsősorban létezik egy általános védelmi doktrína , ami nagyvonalakban vázolja, milyen stratégiai és politikai lépések követnek egy felmerülő külső támadást. Másodsorban pedig – pl. kelet-euróba esetében – létezik egy összetett rendelkezési elv. Ez röviden arra épül, hogy a tagállamok saját hadseregükön túl számolhatnak:

  1. Az első 48 órán belül egy gyorsreagálású erőre, valamint a szintén NATO tag szomszédjuk katonai segítségére.
  2. A NATO 5. cikkelyére támaszkodva, nagyjából egy-két héten belül, a nyugati NATO hadseregek és az Eurocorps egységeire.

Végkövetkeztetés tehát, hogy a NATO keretén belül, vagy egy európai védelmi szervezetben, de a kisebb államoknak egységbe kell tömörülniük.! Amennyiben pedig választani kell a kettő között, az európai védelmi szervezet mindenképpen gazdaságosabb és viszonyainknak kedvezőbb.


  1. 31 bázisát zárja be a német haderő
  2. http://goo.gl/UVDe5O
  3. Az 5. cikkely foglalja magába azokat folyamatok és határozatok sorát, amik akkor lépnek életbe, ha egy NATO tagot külső támadás ér.
  4. http://www.cepolicy.org/publications/visegrad-battlegroup-building-new-capabilities-region