Napjainkban elég kinyitni a facebookot, hogy az arcunkba robbanjon egy tucatnyi politikai-közéleti jellegű hír. Belpolitikáról vagy a nagyvilágról szólnak, azt bizonygatják, hogy ki áll egy-egy fontos történés, terrorcselekmény, politikai esemény mögött, vagy összefüggéseket fejtegetnek. Az állításaikat néha elhisszük, néha pedig nem, a leggyakoribb esetben pedig megállapítjuk, hogy nem lehet igazságot tenni, mert mindenki hazudik. Pontosan ez utóbbi az új generációs internetes propaganda célja.
Van igazság?
Az életben vannak olyan kérdések és problémák, amelyekben nem lehet igazságot tenni, a világot megrázó események viszont pont nem azok. Hosszú, éjszakákba nyúló vitákat lehet például folytatni a jobboldali és baloldali ideológiáról, vagy arról, hogy milyen módon lehet megoldani a menekültkérdést, a romák felzárkóztatását, a régiós különbségek mérséklését. A vita azért is lehetséges, mert több megoldás is kínálkozik, a maga erős és gyenge pontjaival. Nincs egyetemes igazság, legfeljebb egy probléma a maga sok oldalával és sok-sok megoldási móddal.
Más ügyekben viszont nagyon könnyen ki lehet deríteni, mi is a helyzet. Ki lőtt le egy repülőt? Mi történt egy terrorcselekmény előtt, közben és után? Ki mit mondott egy bizonyos helyen, egy bizonyos időben? Ki pénzel kicsodát? Mennyit lopott a kedvenc politikusunk és az unokatestvére? Ellenőrizhető tényekről beszélünk, a százmillió euró mindig százmillió euró, nem pedig egy tetszőleges összeg egy és tízmilliárd euró között. A modern, irányított internetes propaganda célja az, hogy a hasonló, nagyon egyértelmű ügyekben se láthassunk tisztán és csak tényeknek álcázott vélemények keringjenek körülöttünk, aminek a mocsarában aztán szépen elveszünk.
Internetes hírterjesztés orosz módra
Az Iszlám Állam is nagyon jól kezeli az utóbbi időszak kommunikációs válságait, de vegyünk egy másik konkrét példát: az orosz internetes propagandát. Oroszországnak az utóbbi években kimondottan érdeke, hogy a közép-kelet-európai régióban meglevő feszültségek növekedjenek és súlyosbodjanak, hozzájuk köthető az utolsó erőszakos európai határváltozás (a Krím-félsziget megszállása) és az utolsó európai fegyveres konfliktus (a kelet-ukrajnai háború) kirobbantása is. Miként lehet megúszni a hasonló húzásokat? Hát a térség másik, félig-meddig erős játékosa, az Európai Unió egységének lassú megbontásával. Az orosz stratégák felmérték, hogy erre a hagyományos média nem alkalmas a feladatra, cserébe viszont kitömték pénzzel az online tartalomgyártókat, amelyek a facebookon keresztül úgyis eljutnak a lehető legszélesebb rétegekhez. Csak Szlovákiában 42 olyan weboldalt azonosítottak, amelyik hirtelen oroszbarát cikkeket kezdett publikálni, Magyarországon felbukkant a semmiből a hidfo.net, elszaporodtak az álhíroldalak és beintegrálták a szélsőjobboldali szervezeteket az információs hálózatba. A végeredmény: tömegek osztják az oroszbarát álláspontot képviselő tartalmakat. Csak egy példa, milyen gyorsan osztódnak a hírek itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt.
Mellékszál, de adódik a kérdés, hogy a „nyugat” vajon mivel jobb, ha szintén weboldalakat, alapítványokat, kezdeményezéseket finanszíroz? A pénz az pénz, akár keletről, akár nyugatról érkezik, nem? Nos, az a helyzet, hogy az amerikai/norvég/uniós támogatások legalább átláthatóak és transzparensek. Tudjuk, ki kap pénzt, tudjuk, mennyit, ahogy azt is tudjuk, hogy egy előre átlátható szabályrendszer alapján készülnek el az adott cikkek és elemzések. Azt, hogy ki van egyes (sokszor egymással teljesen ellentétes érdekeket képviselő) alapítványok fizetési listáján, pontosan tudjuk, arról, hogy az orosz állam kinek mennyit fizet és ki írja a weboldalakat, legfeljebb csak sejtéseink lehetnek. Ahogy az is világosnak tűnik, hogy az oroszbarát weboldalak nem kimondottan transzparens információkra, hanem központi utasításokra és stratégiára alapozva terjesztik a propagandát – Soros György legfeljebb csak álmodhatna arról, hogy felemel egy telefont és megjelenik egy cikke.
Én már nem hiszek senkinek
Propaganda-propaganda, mindenki hazudik, senkinek nem szabad elhinni semmit – vonhatná le a következtetést valaki, aki megpróbálja magát kiismerni a cikkek és információk szövevényes rendszerében. Aki viszont elbizonytalanodik, az ugyanúgy járulékos hasznot hajt a propagandistáknak, hiszen mint azzal indítottunk, vannak abszolút igazságok: az, hogy mi történt valahol, ki mit állított, ki mit csinált, abszolútum. Ha a tényeket összekeverjük a véleményekkel és kijelentjük, hogy nincs igazság, abból pedig komoly gondok lesznek.
Ugyan fentebb az orosz propagandáról állnak passzusok, ez nem ideológiafüggő: szlovákiai magyar szempontból például Nagy József (könnyen ellenőrizhető) kijelentései fognak valahol elveszni az internetes vitákban a két tábor között, de hasonló sorsa van például a legtöbb korrupciós ügynek is. A módszerek hasonlók, legfeljebb a felek változnak: elég egy olyan internetes felület, ahová kirakhatjuk az ellenvéleményt, elég csak azzal átütni a közvélemény ingerküszöbét. Az igazság pedig egyre kevesebb embert érdekel. Csakhogy mindez magával hozza a passzivitást is: nem szabad csodálkozni azon, hogy egyre kevésbé veszünk részt a közügyekben, ha saját magunk sem tudjuk megállapítani, mi az igaz, és mi nem az.
Mitől lesz hitelesebb egy cikk az interneten?
- Tudjuk, hogy ki írta (aláírás, vagy az újságíró névjele ott van)
- Hivatkozik a forrásaira, nem pedig légbőlkapott állításokat kezel tényként
- Van „füle és farka”, nyomon lehet követni a gondolatmenetét