Shooty_Valasztasok

Amikor hazatérek egy távolabbi helyről, még egy jó ideig magamban hordom annak az országnak, városnak a színét-ízét-hangulatát. Hollandiából az aktatáskás-biciklizős menedzserek képe maradt meg bennem, Ausztriában a takaros, muskátlis ablakpárkányok tűnnek fel elsőként. Spanyolországban lenyűgöztek a színpompás középkori városkák, Olaszországban a mindenütt jelen lévő történelem, Berlinben pedig érteni véltem, miben rejlik a mindig mindenben első németek titka.

De vajon milyen benyomásokkal tér haza a Szlovákiában járó külföldi?

A kilencvenes évek elején nyugat-európai körökben elterjedt nézet volt, hogy itt Mitteleuropa-ban birtokában vagyunk valamilyen autentikus tudásnak, ami majd megmenti a konzumizmusba belefáradt Nyugatot, új perspektívákat nyit, és gazdagítja majd az akkor még optimistább szellemben integrálódó Európát. Mára  nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem így van. Annyi újat mutattunk, hogy a demokratikus intézmények keretei közé sikeresen beépítettük a korrupciót, és kifinomult oligarcharendszerekkel gazdagítottuk Európát.

Március 5-én parlamenti választások lesznek Szlovákiában, ahol ezen – elvileg – változtathatunk. Tehetünk valamit azért, hogy egy picit jobb irányba fordítsuk a dolgok menetét. Nem tudom, képesek leszünk-e rá, mert a felhozatal csapnivaló, a választópolgár szelektív emlékezete pedig nem sokat javult az elmúlt évek során. A jobboldalon egyszerűen nem állt össze a csapat, a toronymagasan esélyes kormánypárt újabb négy éves regnálása meg nem sok jóval kecsegtet. A magyar pártok esetében pedig sokak esetében fel sem merült a megélhetési politizálással való szakítás gondolata.

Valahol értem azokat az embereket, akik úgy tervezik, nem mennek el szavazni. Nem, most  nem azokról van szó, akik hosszú évek óta a “majd csak lesz valahogy”, meg a “minden politikus egyforma” ars poetica-t vallják magukénak, hanem azokról, akik nem látják azt a pártot, amelyik őket képviselné, vagy amelyik képes lenne egy mélyrehatóbb változás elindításába.

De talán mégsem ez a helyes hozzáállás. Leszámítva a teljesen besavanyodott embereket nyilván mindenkinek van egy elképzelése arról, milyen országban szeretne élni.

Lássuk csak: milyen helyen lenne jó élni?

Jó lenne egy olyan országban élni, amelynek van egy jövővel kapcsolatos víziója. Ilyenje sajnos utoljára Steve Jobs-nak volt, amikor megálmodta az iPhone-t. Politikusaink szívesen hangoztatják, hogy tudják mi a teendő, de az igazság az, hogy általában fáziskéséssel reagálnak a történésekre, jövőbeli tervekről általában szó sincs. Tudjuk, mit szeretnénk megvalósítani például 2050-ig? Jó lenne egy olyan országban élni, ahol nincs mindenütt jelen a korrupció, és  kevesebb a bürokrácia. Ahol nem kell hivatalból hivatalba futni, ha már az állam egymilliárd eurót költött a közszféra informatizációjára. Jó lenne egy olyan országban élni, ahol a középiskolások 70%-a nem készül arra, hogy külföldön boldoguljon. Képesek vagyunk arra, hogy olyan körülményeket teremtsünk idehaza, hogy a kreatív fiatalok ne akarjanak elmenekülni? Jó lenne egy olyan országban élni, ahol az egészségügy azért van, hogy a beteg meggyógyuljon. Ahol nem kell a betegnek naphosszat a váróteremben ücsörögni, mert az orvosnak fontos adminisztratív elfoglaltsága akadt. Jó lenne egy olyan országban élni, ahol jeles és elhivatott tanulók készülnek a tanári pályára, mert tanítónak lenni társadalmi és anyagi megbecsüléssel jár. Az emberek értik, hogy az oktatásügy színvonalától függ a nem is olyan távoli jövő. Tudják, hogy új ötletekre van szükség, mert az autóösszeszerelő csarnokok nem helyettesíthetik a kreatív kezdő vállalkozásokat. És végül, de nem utolsó sorban jó lenne egy olyan országban élni, ahol a többség egyenrangú polgárként tekint a kisebbségre. És a kisebbség sem tekint ellenségként más kisebbségekre.

Röviden ennyi. Azt  hiszem, ez nem olyan sok. Egy elhivatott reformkormány – ha nem is röved távon,  de középtávon – sokat tudna tenni azért, hogy elvárásaim valóra váljanak. Volt már erre példa Észtországban, Szlovéniában, de az 1998-at követő rövid időszak Szlovákiában is annak jegyében telt, hogy igenis, itt és most egy modern országot szeretnénk és teszünk is érte valamit.

Ki az, aki ma képes arra, hogy egy ilyen progresszív folyamatot beindítson? Ha ez sikerülne, az idelátogató külföldi sem a szürke utcák, kátyús utak és borús arcú emberek országaként emlékezne Szlovákiára.