donuts

A közgondolkodás valós állapota és minősége mindig távol áll az abban résztvevő felek, s úgy átalában a közügyek iránt érdeklődők elképzeléseitől. Lehet, hogy soha nem is volt az, aminek látni szeretnénk, csak az emberi elme trükkje, hogy mindig keres és talál egy archimédészinek kikiáltott pontot a múltban, s azt teljesebbnek, tökéletesebbnek látva szembeállítja a kusza, rengeteg ellentmondással teli jelennel. Ezek a gondolatok jutottak eszembe, amikor Tokár Géza „Elhallgatott kérdéseink, nem létező válaszaink” c. írását olvastam (Új Szó, 2016. szeptember 24.).

A szerzővel egyetértek abban, hogy a szlovákiai magyar közélet tartalmi mondanivalóját tekintve kiüresedett, legalábbis a klasszikusnak számító érdekképviseleti témák (nyelvhasználat, oktatás, asszimiláció vagy a gazdasági diszkrimináció) teljesen eltűntek belőle. Ez a „kiüresedés” társadalmi szinten nagyobb veszélyt jelent, mint a szlovák állam diszkriminatív lépesei, a Híd jellemtelen kormányszerepe és az MKP kiszorítottsága együttéve. Mintha már nem lenne tétje a dolgoknak! Ennek a jelenségnek szerintem több összetevője van.

Az egy dolog, hogy a két magyar párt szereplői között már évek óta nincs érdemi disputa (és talán nem is volt soha), valamint már igény sincs rá. Ez elsősorban a pároktban politizáló emberanyagnak köszönhető. A Hídon belül, legalábbis annak legfelső vezetésében, a szlovákiai magyar érdekképviselet nem politikai, szellemi cél, hanem csak megtűrt marketingeszköz, ennek a legjobb bizonyítéka maga a párt káderpolitikája: a közlekedésügyi miniszter kinevezése, Mezőgazdasági Kifizető Ügynökség „fiatal, ambiciózus úriembere”, vagy legutóbb a kulturális államtitkárnak a saját minisztériuma által végrehajott bősi nyelvrendőrségi kiszállást elbagatellizáló szavai. A Híd prominenseinek döntő többsége ugyanis nem a kisebbségi érdekképviselet egyébként rendkívül színes és széles palettáján szocializálódott. Talán Bugár Bélát és Vörös Pétert kivéve nem találunk ott már senkit, akik részt vett volna valamilyen formában a rendszerváltást előkészítő és levezénylő mozgalmakban, a kulturális és más fontos szlovákiai magyar közösségszervező intézmények és mozgalmak munkájában sem. Nemhogy a kritikus tízezer órányi közösségépítő gyakorlat nincs meg, de a szükséges motiváció és elhivatottság is hiányzik. Ezzel a kellemetlen igazsággal előbb-utóbb szembe kell néznie annak a szellemi holdudvarnak, amely a Híd megalapítása és zászlóbontása körül olyan aktív volt. Elhivatottságuk és jó szándékuk felől semmi kétségem nincsen, viszont egy olyan csoportot hoztak helyzetbe, amely valójában magasról tesz a szlovákiai magyar ügyre, és ennek következményeit még hosszú évekig, ha nem évtizedekig viselni fogjuk. Ne várjunk tehát érdemi megnyilvánulást és karakán érdekképviseletet a Híd politikai vezetésétől! Ebbe őket csak a politikai verseny és túlélés szabályain keresztül lehet belekényszeríteni.

Itt érkezünk el viszont egy sokkal összetettebb problémához, ami a választói elvárásokat illeti. Ha nincsenek égető politikai elvárások, akkor a megválasztottak sem fognak igazán igyekezni. Miért is tennék? Ez a kor nem kecsegtet semmi jóval, és ezzel nem csak Dél-Szlovákiában vagyunk így. A közéleti disputa nem csak nálunk silányult el. A huszonnégy órás hírciklusnak köszönhetően (dez)információs túladagoltságban szenved szinte mindenki a nyugati világban. Nagyon nehéz akár még egy megosztó, egyszerű vagy érzelmes témát is huzamosabban a köztudatban tartani a sokféle más üzenet, hír és vélemény zuhatagában, amit a szociális hálók még jobban felerősítenek. Erre a legutóbbi magyarországi népszavazás is jó példa. Hát akkor még micsoda erőfeszítés és trükkszertár szükséges az olyan hosszabb távú, összetett (és sokak számára unalmas) kérdések fókuszban tartásához, mint az asszimiláció, a kétnyelvűség vagy az iskoláink helyzete! A politikai és kommunikációs művészet csúcsa lenne ezeket a dolgokat hangzatos, érzelmeket serkentő üzenetekként helyzetbe hozni és ott megtartani.

A valóság és az elképzeléseink már nem fekete-fehérek, ahogy Tokár Géza is írja, mára elszürkültek a mindenki számára könnyen értelmezhető határvonalak. Lehet, hogy éppen ezért kéne feladni azt a világlátást és azokat a cselekvési módokat, melyet a rendszerváltást követően és mečiarizmus évei alatt oly alaposan és szorgalmasan megtanultunk és begyakoroltunk. Helyettük pedig új, eddig nem próbált érdekképviseleti eszközökkel kisérletezni. Ennek része lehet az a ráébredés, hogy az elmúlt huszonöt–harminc év, különösen annak az első része egy kivételes korszak volt. A rendszerváltás, demokráciaépítés, a mečiari diktatúra elleni harc, majd az európai integráció és reformok kora – ahol minden egyértelműbb volt – leáldozott. A Leviathán árnyaltabb színeket vett fel, a korrupció elleni harc, a kisebbségi ágendum átültetése még összetettebb és hosszadalmasabb, mint azelőtt.

Hogy legyen némi megnyugvásunk és stabil pontunk: a hatalom természete ugyanaz maradt, csak az arcait változtatja. Így lesznek ellenségekből egyszer csak barátok, és újra ellenségek (Orbán–Fico). Az Európai Unió a saját válságával van elfoglalva, az őshonos kisebbségek helyzete marginális (bár előtte is az volt), ha mégis odafigyelnek rá, azt az éppen aktuális migránsválság függvényében nézik a média hangadói.

Nem sok jót láttunk szlovák haladónak és liberálisnak kikiáltott értelmiségtől sem – eddig szinte soha sem álltak oda egyik komolyabb kisebbségi ügy mellé, legjobb esetben is csak csendben bólogattak. Míg az emberi jogok más területein nincsenek híjján a harcias szellemnek, addig a saját kisebbségükkel szemben igenis konzervatívak. Ők ugyanúgy a régi ösztönök rabjai, mint mi.

A nemzeti-konzervatív vonal, ami elsősorban az MKP-t jelenti, pedig a tetszhalott állapotában és az orbáni cserbenhagyás rossz érzésével kínlódik. A hosszú parlamenten kívüli évek paradox módon lustaságra nevelték a pártot, a magyarországi, különböző alapítványokon keresztüli pénzek a túléléshez éppen elegendőek, ahhoz viszont túl sok van belőle, hogy érdemi munkát kényszerítsen ki.

Ebben a nyugtalan, kusza korban fognak előbb-utóbb eljutni arra a pontra azok, akiknek a szlovákiai magyar kérdés még szívügyük, hogy új megoldásokat és módszereket keressenek és próbáljanak ki. Visszatekintve a (cseh)szlovákiai magyarság majd százéves történelmére, voltunk már rosszabb helyzetben is, és az a fegyvertény, hogy még itt vagyunk, elég optimizmust ad az eljövendővel kapcsolatban.