Ki volt és mit tett? Milyen volt Mečiar Szlovákiája? Hogyan emlékszik vissza minderre a rendező, aki akkor élte gyermekkorát? Sok kérdés és sok válasz. Elég ez egy jó dokumentumfilmhez?
Az utóbbi időben egyre több filmes nyúl a szlovák közelmúlt témáihoz. Nehéz és drámai témákhoz. Robert Kirchhoff 2013-ban mutatta be a Cervanová-ügyről készített dokumentumfilmjét, pár hónappal ezelőtt pedig a Michal Kováč exállamfő fiának elrablását bemutató Emberrablás (Únos) című alkotás szólt nagyot, hazai nézőcsúcsokat döngetve. Mindezek és az amnesztiák eltörlése után – aminek köszönhetően az egykori kormányfő ténykedése ismét témává vált – kerül a mozikba Tereza Nvotová dokumentumfilmje, a Mečiar.
Sűrű korszak, sok mesélnivaló
A fiatal rendező összetett témát választott, amely ráadásul több, egymásra csúszó történelmi eseményt is felölel: a bársonyos forradalmat, Csehszlovákia szétesését, valamint a filmnek témát szolgáltató politikus elleni küzdelmet.
A film lineárisan tárgyalja a korszakot: honnan jött Mečiar, mit csinált a szocializmusban, hogyan lett belügyminiszter majd kormányfő, miként váltották le és tért vissza többször is, milyen volt a szerepe Csehszlovákia szétverésében, majd a legemlékezetesebb, 1994–1998 közötti kormányzati időszak eseményeit veszi számba, végül pedig kis aktuális kitekintést kínál egy közéleti párhuzam felvetésével.
A kronológiai áttekintést személyes emlékek, korabeli családi filmkockák színesítik: hogyan élte meg a rendező kisgyerekként az időszakot (apja az ismert rendező Juraj Nvota, anyja Anna Šišková színésznő).
Tájkép gyorsvonatból
Amint a felsorolásból is látható, rendkívül sok eseményt és szereplőt kell egy másfél órás alkotásba besűríteni, ami a történet mélységének kárára történik. Gyorsvonatból nézzük végig az időszakot.
A történéseket főként a korszak jelentős szereplői mesélik el, ám minden megszólalás során olyan érzésünk támad, hogy ezt a sztorit már nagyon sokszor hallottuk. Aki megélte a korszakot vagy minimális szinten utána olvasott az akkori eseményeknek, gyakorlatilag semmilyen új információval nem találja magát szembe.
Egy ennyire kibeszélt és intenzív időszak esetében persze igazságtalanság lenne bombasztikus újdonságokat számon kérni a rendezőn, ám a megalkotott kép, a kontextusok sem újak. Aha, ezt eddig is tudtam, ám ebből a megközelítésből egyszer sem láttam – szeretnénk csettinteni a film közben, ám ez sem megy. Nincs miért. Egy példa: a film elején eljutunk Nemsóra, ahol Mečiar a szocializmus alatt cégjogászként dolgozott – itt megszólal egy bácsi, aki ismerte őt abból a korszakából, ám ahelyett, hogy valami újat hallanánk, snitt, jön a következő időszak. Haladni kell, különben nem fér bele minden a filmbe.
Hogyan? Miért? Nem tudjuk meg
Ha új információt nem is hozhatna az alkotás, a hogyanokra és miértekre választ kaphatnánk. Hogyan, milyen társadalmi dinamikák, remények, félelmek és tévképzetek következtében válhatott ez az ember az évtized egyszerre legnépszerűbb és legrettegettebb politikusává? Mit látott belé a szlovák néplélek?
Milyen célok vezérelték a főszereplőt, mi játszódott le benne, hogyan vált a hatalom és a saját maga által kreált alternatív valóság rabjává? Izgalmas kérdések, amelyekre sajnos nem igazán kapunk választ a filmből.
Jópofizás Mečiarral
Az alkotás egyik legnagyobb kihagyott ziccere viszont a célszeméllyel készített beszélgetés. Nvotová eljut az egész világtól évek óta elzárkózó Mečiarhoz, bejárják a legendás Elektrát, együtt sütögetnek és hosszasan beszélgetnek. Művészileg lehet, hogy izgalmas a két kép szembeállítása: a kulcsszereplők által lerajzolt keserű realitás, illetve a háromszoros miniszterelnök valóságtól elrugaszkodott interpretációja. Két világ.
Ám ebben sincs újdonság. Mečiart pont ilyennek ismerjük – egyre szánalmasabb konstrukcióiba menekül a valóság elől. Ha viszont egy dokufilmes abba a kivételes helyzetbe kerül, hogy filmezhet az Elektrában és mélyen elbeszélgethet az egykori pártelnökkel, valami többletet várnánk. Szembesítést? Önreflexióra kényszerítést? Sokatmondó tekinteteket és pillanatokat? Mečiar mindig nehéz eset volt, és egyszerűbb már nem is lesz, ám joggal érezhetjük, hogy több kellett volna egy kedélyes csevejnél.
Fico nem ugyanaz
A zárás közéleti szempontból szerencsétlen. A mába az ismert nagyotmondó politikai marketinges, Fedor Flašík vezet át minket, aki – amellett, hogy túlszínezi saját szerepét – kvázi Mečiar politikai örökösének nevezi Robert Ficót. A film pedig a Smer 2016-os kampányrendezvényével zárul, ahol, ugyanúgy, mint a Pasienky kézilabda-stadionban a 90-es években, tapsolnak az idős hölgyek az erőskezű vezérnek.
Gondoljunk is bármit Ficóról és a Smerről, a párhuzam hamis. Aki tudja, mi történt a 90-es években – és a film egyik ambíciója pont az, hogy hitelesen bemutassa –, tudhatja, hogy Fico nem egyenlő Mečiarral. Még ha az aktuális ellenzék olykor párhuzamot is von, ezek csak a politikai kommunikáció jól bejáratott paneljei.
Fico populista, ám nem egy autokrata vezető vagy diktátor, aki a szakadék szélére löki a társadalmat. Ráadásul a párhuzamba állított két szereplő dinamikája is elüt egymástól. Mečiar fokozatosan vadult meg, 1991-ben a light verzióját láthattunk annak, ami a 90-es évek második felében jött. Ficónál épp fordított a helyzet: a 2006–2010 közötti időszakhoz képest a mostani Smer – hangozzon akármennyire furán is – egy standard populista, a rendszerjellegű változtatásokat és nehéz témákat kerülő, saját oligarcháit kitömő, ám a demokratikus játékszabályokat betartó párt. Nem csak a homlokzat más, mint ahogy a két nagygyűlés erőltetett analógiája próbálja sugallani, a tartalom, a mozgatórugók és az irány is.
Összetett időszak, nehéz téma – Nvotová filmje sok kérdésre akar választ adni, ám ehelyett egy képileg szépen megkomponált, jól vágott, igényes kivitelezésű, ám sekélyes és sűrű történetet kapunk. Sok ismert ténnyel, sokszor elmesélt sztorikkal és egy mosolygó, kedves Mečiarral.
