Lecsengett az elnökválasztás első köre, befutottak az eredmények, mindenki vadul elemez. Zuzana Čaputová megsemmisítette az ellenfeleit, Bugár Béla megsemmisítette saját magát, az eredménynek mégsem tudok felhőtlenül örülni.*

Félreértés ne essék, Čaputová egyértelműen a legalkalmasabb jelölt az ország vezetésére, különösen Maroš Šefčovičhoz és Štefan Harabinhoz (horribile dictu Marian Kotlebához) képest. Ugyanakkor, ha belegondolunk, pontosan azzal sikerült megnyernie a választásokat, hogy ő nem Šefčovič, Harabin, vagy Kotleba. Az illedelmességen kívül Zuzana Čaputovának ebben a pillanatban nincs ideológiája – pontosan az, amit mindenki gondolni szeretne róla, egyszerre minden és semmi, vagy ha úgy tetszik, a remény újkori megtestesítője.

Tekintve, hogy az államfő elvben minden állampolgár érdekeit képviseli, nincs ezzel különösebb gond. Hasonló módszerekkel győzött öt éve Andrej Kiska is, a recept nem különösebben szokatlan sem Szlovákiában, sem külföldön. Ennek ellenére sokatmondó belegondolni, hogy Čaputová négy hónapja gyakorlatilag nem létezett, azóta pedig egy tökéletes, eladható politikai termékké vált, akivel az ország aktív választópolgárainak negyven százaléka azonosul. Tönkreverte az összes ellenfelét az illedelmes uniós bürokratától kezdve a szélsőségesekig, pedig eléggé széleskörű a felhozatal. Tette mindezt úgy, hogy nem egy széleskörű pártpolitikai összefogás állt mögötte, hanem egy kis, a kezdetekkor marginális csoportosulás és egy professzionális szakmai stáb. Adott volt az arca, a patikamérlegen adagolt társadalmi üzenetek, a rejtett és nyílt támogatók egyre bővülő köre, ez a csomag pedig a jelenlegi szlovákiai politikai közegben negyven százalékot ér. Mi árulkodik jobban a látszólagos sokszínűség mögött megbúvó ürességről, ha nem ez?

Čaputová története itt nem ér véget, még könnyen lehet belőle jó államfő (és bármennyire is lefutottnak tűnik a második kör, a kétszeri mozgósítás és az esetleges piszkos kampány okozhatnak még meglepetéseket). Ettől azonban az alapfelállás nem változik meg: szombaton egy olyan jelölt verte tönkre az ellenfeleit, aki egyszerre mondott mindent és semmit, de sikerült úgy eladni, mint egy csúcskategóriás iPhone-t, vagy a képregényfilmeket.

A nap másik eseménye Bugár Béla látványos és fájdalmas bukása, amiben sokan reménykedtek, gyakran elképzelték, de kevesen hittek benne igazán. A Híd elnöke az elnökválasztáskor kockáztatott, szokásos óvatosságát félretéve a saját bőrét vitte a vásárra és veszített. A Lebo Béla-effektus igazoltan nem működik többé, tönkretette a 2016-os koalíció. Bugárról lefeslett a népszerű szlovákiai magyar politikus mítosza, karakterből a rossz megtestesítőjévé vált.

A Híd vezetőjének gyenge szereplése ugyan elégtételként szolgálhat a haragosainak, felgyorsíthat bizonyos folyamatokat a Hídban, de valahol keserű ez az öröm. Hiszen végső soron azt jelenti, most már egyáltalán nincs olyan sikeres politikus, akit a szlovákiai magyar közeg ki tudott magából termelni.

A Bugár-bukta csak a kicsúcsosodása annak a jelenségnek, ami a magyar politikai elit látványos eltávolodását jelezte a választóktól. A magyar régiók megint lábbal szavaztak, a választási részvétel mélyen az átlag alatt maradt – elszoktunk a voksolástól. Hogy miért? A hazudozást és a gerinctelen nézőpontváltásokat talán még nem sikerült annyira csúcsra járatni, mint márciusban. A mindenféle társadalmi konszenzust nélkülöző, öntörvényű jelölési folyamattól kezdve a szlovák-magyar kettős beszédig és a magyar választók nyílt és cinikus ostobának nézéséig láthattunk mindent. Mikor napokkal a választások előtt a Híd kampánygépezete minden előzmény nélkül az egység és a nemzeti összetartozás témájára veti magát, a közvélemény meg csak bénultan és apátiában figyeli mindezt, akkor egyértelműen nagy a baj. Persze lehet, hogy a kampánystratégiák őszintén azt hitték, bármilyen üzenetet el tudnak adni a választóknak, hogy ha megúszták a Smer-koalíciót és a harmadik mondat-botrányt, akkor az átlagos felvidéki magyar nem is érdemel többet, nem is érdemel mást.  Ez a slendriánság most nem maradt következmények nélkül, de magyar szempontból nincs sok haszna. Ott tartunk, hogy az elitünknek kemény, kitartó munkával sikerült a szavazókat rászoktatni arra, hogy maradjanak otthon, legközelebb majd kapunk az arcunkba egy drágább és hangosabb kampányt, az önreflexió pedig borítékolhatóan elmarad. Nem marad más, csak a mindent átható üresség.

 

*ez az írás bevallottan szubjektív, a szerző most nem elemzői babérokra tör, hanem kiírja magából a fájdalmát