A világ roppant bonyolultsága fölött tűnődve mi sem egyszerűbb, mint Shakespeare Macbethjével azonosulni, aki szerint az élet “egy félkegyelmű meséje, zengő tombolás, de semmi értelme nincs.” A zavaros felszín alatt azonban értelemmel nagyon is bíró erőket találunk, amelyek formálják világról alkotott elképzeléseinket. Állítom, hogy a nemzeti gondolat a (hiper)globalizáció korában is egyike ezen erőknek, állítsanak bármit is kritikusai és ellenfelei. És ezt nem árt tudatosítanunk most, amikor a választási kampányban újra előkerülni látszik a nacionalizmussal történő riogatás.

Az ember csoportokhoz való tartozásának vágya a kezdetektől meghatározó volt, hiszen társas lény mivoltunk emberi természetünk része. A közös kultúra és történelem által kialakított nemzetekbe történő szerveződés pedig az elmúlt kétszázötven év egyik döntő mozgatórugójává vált – gondoljunk csak arra a tényre, hogy a mai államok szinte kivétel nélkül nemzeti alapon jöttek létre.

A második világháborút követően azonban jellemzővé vált a nemzeti ideológiát a nácizmus és fasizmus előszobájának tekinteni; olyan sötét erők szelencéjének, amiből, ha nem vigyázunk, bármikor kiszabadulhat az emberben rejlő gonosz. Mi sem szemlélteti jobban a nacionalizmussal szembeni elutasítottságot, mint az Európai Unió alapítóinak azon reménye, miszerint a nemzeti kötődések idővel meghaladottakká válnak és kialakul majd egyfajta közös európai identitás. Az EU mai zavarai pontosan mutatják, hogy vágyaik illúziónak bizonyultak, nem jött létre egységes politikai közösség, mitöbb, továbbra is a nemzetek maradtak az identitás legfontosabb vonatkoztatási keretei.

A liberalizmus – korunk egy másik alapvető mozgatórugója – hajlamos a hagyományos közösségek iránti kötődésben az egyéni szabadság gátját látni. A valóság ezzel szemben úgy áll, hogy a hagyomány béklyóinak lerázásával “elnyert” szabadság az életnek célt adó gondolkodási keretek nélkül igencsak kiüresedettnek érződik. Egyéni döntéseink – az élettel kapcsolatos terveink – a valóságban közösségi és kulturális normákat tükröznek. Személyes identitásunk ilyenformán egyszerre meghatározott örökölt környezetünk és szabad döntéseink révén: a kettő kölcsönhatása együttesen alakítja egyéniségünket.

Vitán felül áll, hogy a nemzeti túlfűtöttség számos tragédiához vezetett, ugyanakkor nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a nemzeti elvvel szembeni közömbösség szintén végzetes következményekkel járhat. Példának okáért az Egyesült Államok mindmáig képtelennek bizonyult a kulturális csoportidentitások szerepét súlyának megfelelően kezelni. Az amerikai külpolitikai gondolkodás a világot ideológiai kategóriákban szemléli: demokrácia verzusz autokrácia; “szabad világ” kontra “gonosz tengelye.” A vietnámi háborúban (1964-1973) elszenvedett vereség egyik oka a Dél-Vietnámban támogatott kapitalista rendszer népszerűtlensége volt. Vietnám sajátos fejlődéséből következett, hogy a lakosság alig egyetlen százalékát kitevő kínai eredetű kisebbség a kereskedelmi és ipari pozíciók nyolcvan százalékát birtokolta. A kapitalisták döntő mértékben tehát a többségtől eltérő eredetűek voltak, az értük meghozandó áldozatok aligha mozgósították az itt élő vietnámiakat északi testvéreik ellen. Az amerikai szuronyokkal fenntartott rendszer örökös népszerűtlenségre volt kárhoztatva, és nem tudott birokra kelni az északi kommunisták nemzeti felszabadítási narratívájával szemben.

A fenti példa talán egy kicsit távol álló, de pont ez mutatja a nemzeti identitás univerzális jelentőségét. Nem lehet eléggé hangsúlyozni ugyanis, hogy a puszta állampolgárság nem szül érzelmi azonosulást. A jól működő demokrácia előfeltétele az állampolgárok közötti lojalitás megléte. Amennyiben az érzelmi tényezőktől megfosztjuk a közszférát, azzal egyszersmind lemondunk azokról az eszközökről is, amelyek lehetővé teszik a társadalmi szolidaritás előmozdítását.

A 19. században a közös nemzethez tartozás gondolata tette lehetővé a társadalom eliten kívüli tagjainak polgári egyenjogúsítását (“.. a jobbágyság felszabadítását s a népnek a politikai jogegyenlőség alapján az alkotmány sáncaiba bevételét akartam” – ragadta meg a lényeget Széchenyi István.) Nem véletlen, hogy a második világháború utáni nyugati jóléti államok is nemzeti kerek között, az osztályokon átívelő szolidaritás jegyében jöttek létre. Lehet, hogy Marx az osztályok harcában vélte megragadni a történelem végső értelmét, a nemzet viszont biztosította, hogy az ellentétek helyett az osztályok közötti szolidaritás kerekedjen felül. A nyugati országokban fellángoló populizmust éppen a társadalmat összekötő szövetek globalizáció általi meglazítása váltja ki.

Ugyanakkor a mérleg másik felén tagadhatatlanul ott találjuk a nacionalizmus összes negatív attribútumát: a saját csoport iránti elfogultságot és a kirekesztésre való hajlamot, valamint a sztereotípiák gyártását. Ezek meglétének figyelmen kívül hagyása vagy zárójelbe tétele hiba volna. A szociálpszichológia ugyanakkor arra tanít bennünket, hogy a más nemzetekkel szembeni nyíltszíni ellenségeskedés az igazságtalannak vélt bánásmód, az erőforrások egyenlőtlen elosztása, s mindenekelőtt: az egyenlő félként való elismerés megtagadása váltja ki.

Hasznos tanulság ez a szlovák-magyar viszony kontextusában is. A nacionalizmus kizárólag annak káros vonásaival történő azonosítása helyett itt az idő, hogy a nemzeti kötődések meglétét a kisebbségi közösségek esetében is természetesnek tekintsük. Az emberi természettel való hadakozásnak aligha van értelme. A többség és kisebbség közötti feszültségekre sem az a válasz, hogy a nemzetet avíttnak bélyegezzük, a kisebbségi igényeket pedig a bezárkózás megnyilvánulásaként kárhoztatjuk. Nemzeti törekvéseink valójában az egyenlő elismerés iránti univerzális vágyból erednek. Az elfogultságok, előítéletek és sztereotípiák elleni küzdelem ott kezdődik, ha azok kiváltó okán, jelesül a szlovákiai magyar közösség pária helyzetén változtatunk.