rally

A szlovákiai közvélemény időről-időre rácsodálkozik, hogy Marian Kotleba pártja nemhogy nem akar megszűnni, de a sok instabil, ingázó támogatottságú párt közül kitűnve egyre komolyabb tényezőnek számít a szlovákiai politikában. A Focus legújabb közvélemény-kutatása szerint az ĽSNS már a második legerősebb párt 12,4 százalékkal, el is indult egy spontán elhatárolódó-hullám a náciktól. Megint. Nem a kezdeményezők hibája, de ez nem más, mint egy újabb pótcselekvés. A politikusoknak ugyanis Kotleba hasznot hoz, ha már megoldani nem tudják a helyzetet.

Marian Kotleba, mármint nem a zsebdiktátor, hanem a kézzelfogható politikai súllyal rendelkező szélsőséges politikai szereplő 2013 óta aktív részese a közpolitikának, akkor nyerte meg általános megrökönyödésre a besztercebányai megyei választásokat. Azóta – hét éve – a közhangulat felváltva könyveli el az ország rémének és a bukás szélén álló politikusnak. Merthogy a bukását már sokan vizionálták. Először azért, mert Besztercebánya megyében nem a fejlesztéseket, hanem a botrányokat halmozta és eredmények nélkül nem lehet ebben a szakmában maradni. Később azért, mert összeveszett a párt több vezető személyiségével és összetartó csapat nélkül nem tarthatja magát senki a felszínen. Végül pedig azért, mert megjelent a konkurencia és versenyhelyzetben még a szélsőjobb is osztódik. Kotleba mégis itt van, legalább annyira kedvelt, mint korábban, és már megint el kell gondolkodni a szélsőjobb népszerűségének okain. Értelmes, politikailag felelősen gondolkodó ember aligha drukkol a megerősödésének.

Az ĽSNS népszerűsége magát a korszellemet képezi le. Kotleba nem egy csettintésre megszüntethető probléma, mégis úgy kezeli a közbeszéd, a nagy deklarációk és tüntetések szintjén (csak zárójelben megjegyzem, hogy a másik nagy paradoxon, a Kotlebánál egy árnyalattal szalonképesebb, de legalább annyira ijesztő világképpel rendelkező Boris Kollár hozzá hasonló logika alapján stabilizálja magát és a támogatottságát). Szlovákia lakosságának komoly része dühös, az életre, a tehetetlen politikai elitre, a külső és belső ellenségre. Emellett egy részük még rasszista és xenofób is, igen, mindez hagyomány. Ennek a rétegnek nincs szüksége arra, hogy Denník N-t, Sme-t vagy Új Szót olvasson, vannak saját alternatív csatornái bőven, kényelmesen bele tudja magát pozícionálni a saját valóságába, létezik a megingathatatlan világképe, amelyben minden mindennel összefügg. Eddig semmi újat nem írtam, mert eddig is tudtuk. De mitől változna meg a szélsőségesek pozíciója a jövőben, ha eddig sem javult a helyzet?

Az öncélú politikai deklarációktól biztosan nem térnének észhez. Az ĽSNS betiltása és a vörös vonalat átlépő zsidózó-cigányozó képviselők példás megbüntetése talán hozna némi átmeneti nyugalmat, hogy aztán az elégedetlenség ismételten felüsse a fejét máshogy és más, esetleg óvatosabb és taktikusabb vezetőkkel. De az a helyzet, hogy a jelenlegi szlovákiai politikai rendszerben a radikálisan szavazók megkerülhetetlen tömegnek számítanak, akik léteznek, mérsékelten rejtőznek, de végül csak bejuttatják a Kotleba-pártot a parlamentbe. Kicsit ironikus, de a legújabb felmérések szerint a sajtó is nagyban hozzájárult a szélsőjobb politikai súlyának növekedéséhez. A leszakadó SNS- és Smer-szavazók ugyanis ahelyett, hogy elvonulnának egy távoli barlangba elmélkedni vagy megvilágosodnának és leszavaznának a progresszív ellenzékre, továbbra is voksolnának, Kotleba pedig az alternatívájuk. Hopsz. Lehetne persze az iskolákban jobban oktatni a kritikus gondolkodást és a médiaismeretet, felvilágosító programokat tartani, de ahhoz mind valamiféle szakmai koncepció és idő kéne. Segítene, ha a pártok egyszerűen csak kevesebbet veszekednének, valamennyire kompetensnek mutatkoznának és idővel kialakulhatna egy értelmes politikai kultúra, ami az elfogadásra és a civilizált vitákra épít. Igor Matovic és Andrej Danko piaci kofákat idéző stílusú veszekedése (klikk ide) a röhögő Kotlebával nem is mutathatná meg szimbolikusabban a probléma lényegét. Továbbá az is sokat jelentene, ha Kotlebát nem önigazolásra használnák fel a pártok, de erről alább. A változások esélye minimális, pedig egy egészséges társadalomban Kotlebának semmi keresnivalója nem lenne.

Jó, ha egy problémát megoldani nem lehet, akkor mi másra alkalmas a jelenség? Természetesen politikai tőkecsinálásra, hiszen szóban mindenki szeretné eltakarítani a fasisztákat a közéletből! Kotlebából nem lett más, mint egy közös politikai kiindulási pont, a csiriz, ami összeköti a legvállalhatatlanabb szövetségeket és megmagyarázza a legelképesztőbb politikai fejleményeket. A jelenlegi kormány is Kotleba sikere miatt, a szélsőségek elleni fellépés ürügyén alakult és borítékolhatjuk, hogy a következő is pontosan ezért jön majd létre, legyen az bármennyire elképesztő szivárványkoalíció. Kotleba ellenségként, mumusként és jövőbeni megoldandó problémaként a jelenlegi körülmények között legalább annyit hoz, mint amennyit visz. Botrányba kerültünk? Nyeld le és hallgass, vagy jönnek a szélsőségesek! Elrontottunk valamit? Legalább nem vagyunk szélsőségesek! Bajod van a rendszerrel? Nem baj, még mindig nem olyan, mintha a szélsőségesek irányítanának! Ezt az érvelést sokat fogjuk még hallani és bár rövid távon garantáltan beválik, hosszú távon még tovább erősíti a rendszerellenes tiltakozók helyzetét. Meg a szélsőségeseket. Nem baj, négy év múlva ismét harcba lehet ellenük indulni, úgy szép az élet, ha tisztában vagyunk az értékeinkkel!

Marian Kotlebának sikerült az a bravúr, hogy a botrányok és az érdemi tétlenség közepette javított a támogatottságán, pedig nem kímélte a sajtó, homokzsáknak használták a pártok és még csak nem is kellett mesteri politikusi húzásokhoz folyamodnia. A környezete impotenciája tette naggyá. Most pedig a puszta léte alapjaiban határozhatja meg a kampány következő egy hónapját, hiszen a náciveszély ellen fel kell lépni! Ki így, ki úgy. Egy időben a komáromi Selye gimnázium diáklapjának, a Kaktusznak volt egy melléklete, benne egy feleléselhárító kártyával, amit elő lehetett húzni a jobb fej tanárok óráin. Kotlebáék és a szélsőségesség a szlovákiai politika feleléselhárító kártyájának számítanak, hiszen amíg velük foglalkozunk, addig sem kell beszélni a számos más jellegű politikai kudarcról és kihívásról. Pedig az elégedetlenkedőket pont ez érdekelné.