Az MKP-nak, ha a következő választásokon kilenc százalék felett dob nekik a gép, küldöttséget kéne menesztenie a DAC játékosaihoz. Mindenki kapna tőlük egy virágcsokrot meg egy üveg jófajta pálinkát, Novota bónuszban egy sajtos pizzát, Pinte egy második tüdőt, Kweuke pedig egy lukratív telket kilátással a Dunára. A DAC-nak ugyanis sikerült az, ami a politikai képviseletnek egyáltalán nem: létező, tudatos és büszke magyar közösséget építettek.
A felvidéki magyaroknak aligha van okuk büszkének lenni bármire is, hiába dübörög a gazdaság, épülnek az autópályák, nő az életszínvonal. Mindebből szinte semmit sem látni. Az állítólagos elit lapít, hiányoznak a hétköznapi hősök, a politika sértett perc-emberek ütésváltásává fajult és már Bugár Béla sem mosolyog a tévében. Malina Hedviget következmények nélkül verhetik meg, a kisgyerekeket Mikolaj sikanírozza, minden napra jut egy aranyköpés Slotától. A Felvidéken manapság rossz magyarnak lenni. Kivéve, ha az ember járt már első ligás focimeccsen és látta a dunaszerdahelyieket.
Furcsa egy dolog ez. A DAC színe kék-sárga, a tulajdonosa iráni, a stadionja enyhén szólva rozzant, a játékosai között nagyobb eséllyel találunk afrikait, vagy szlovákot, mint szlovákiai magyart. Mégis, ez a csapat a mienk. A dunaszerdahelyieké, a nagymihályiaké, a rimaszombatiaké és a párkányiaké egyszerre. Más szóval felvidéki magyar. A stadionban ülve csak megerősödhet ez az érzés a szemlélődőben – egy emberként szorít a csapatért a közelebbi és a távolabbi környék.
A DAC léte sajátos kis összetartozás-tudatot fejlesztett ki a szlovákiai magyarokban. A szlovák ultrák nemzetgyalázása mindenkit érint, a csapatot és a közönséget-közösséget egyaránt sérti a befújt les, az ellenünk megítélt szabálytalanság, a sárga-kék mezesnek felmutatott sárga lap. Valóban sovinizmusból fújnak ellenünk a bírók, nem közvetít a tévé, verik végig a rendőrök mondvacsinált okoknál fogva a -magyar- szurkolókat? Talán igen, talán nem, a csapatért szorítva nem kell ezen filozofálni.*
Egyetlen óriási különbség van a való élet szívatásai és a pályán történtek között. A pályán gólt lehet lőni. A gondolatmenetet folytatva nem Kweuke bombázza be a labdát a Nagyszombat hálójába, hanem a felvidéki magyarság adott egy fricskát a szlovákoknak. Nabumm, egyet Mikolajért, a következőt te kapod, Robertko. Tudod, mikor szólj be nekünk. A DAC nem pofozógép a pályán, a csapat küzd, gólokat lő és jó esetben nyer. Mert képes nyerni. A magyar közösség az utóbbi években nem volt képes ugyanerre, mindig csak veszített. A stadionban ismét nyertesnek érezhetjük magunkat kilencven perc erejéig, egy emberként kiálthatunk gólt és rázogathatjuk a mellettünk álló, fülig érő szájú szurkolók kezét.
A DAC-nak hála egy kicsit megint összetartozunk. Senki sem tudja ezt az érzést elvenni tőlünk, se az SFZ elnöksége, se a bírók, se a feketeruhás rendteremtő osztag. Egy banda vagyunk. Én, a többi szurkoló, meg a csapat. A német magyar edző, a kameruni magyarok, a szlovák magyarok, az osztrák magyarok és a felvidéki magyarok. A foci csodás sport.
*-Egy igazi szurkoló előtt ez nem kérdés, természetesen sovinizmusból.