Furcsa egy kifejezés a “nemzetpolitika”. Megfoghatatlan és tapinthatatlan, annyit tudunk róla, hogy a határon túli magyarságnak ez a valami jó. Működő nemzetpolitikát kérnek számon az MKP-n  is, de ami a legfontosabb, hogy felelős nemzetpolitikai döntéseket kellene hoznia a mindenkori magyar kormánynak. Nem teszik, mert egyszerűen rosszul állnak hozzá, a határon túli pártokkal egyetemben. Már húsz éve.

Sajnos a nemzetpolitika messiásai – a MÁÉRT és a legújabb kezdeményezés, a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma csak kirakatszervezetek, méghozzá a legrosszabb fajtából:

1, – legfeljebb csak tanácsolhatnak bármit is

2, – közös álláspontra kényszerítik az összes kisebbséget

3, – a létük jóleső érzéssel tölti el a kormányt és a közvéleményt

A kifogások első pontját bármelyik politikus készséggel elismeri. A  második és harmadik pontot a témával foglalkozó szakértők sem vitatják. Ami varázslatos az egészben, hogy senkinek sem jutott az eszébe azt mondani: “talán hagyni kellene ezt a közös konferenciás dolgot a fenébe és valahogy máshogy érvényesíthetnénk a magyarság érdekeit”. Nem mondják és egy helyben toporog a magyar nemzetpolitika. Toldozgatja- foltozgatja a régi rendszert.

Miről szólnak a határon túli érdekegyeztető konferenciák, közgyűlések? A magyar kisebbségek képviselői elmondják a panaszaikat. A kormánynak nem kötelessége figyelembe venni az elhangzottakat, csak a nyilvánosság felé demonstrálja, hogy igenis, törődik a kisebbségekkel. A döntések attól függetlenül születnek, mi minden hangzik el egy megbeszélésen és mire van igénye igazából a határon túli magyar közösségeknek.

A húsz éves nagy közös brainstorming eredménye egy kiherélt státusztörvény, amelyhez elméletileg semmiféle jóváhagyás nem kellett volna a határon túlról. A magyar kormány gondolt egyet, és megcsinálta hirtelenjében jól-rosszul, fikarcnyit sem törődve azzal, mit is szóltak hozá a környező országok. Beleértve a magyar közösségeket is. Íme a magyar nemzetpolitika egyetlen vívmánya, egy döntés, amelyhez nem kellettek a határon túliak.

A kisebbségi magyar pártok most új oldalról próbálják egységesíteni a nézeteiket, ki is ütközik rendesen a közös fórumok gyengesége. Itt van az autonómiakérdés, a magyarság problémáinak alfája és omegája. A folyamat motorja a romániai magyarság, míg mondjuk az MKP számára az egész téma rendkívül kínos és a  szlovákiai magyarok a hátuk közepére sem kívánják az autonómiázást. A közös állásfoglalásokban mindegyik fél kompromisszumra törekedik, így a határon túli magyarok egységes véleménye  egy középutas, éppen ezért haszontalan hibrid. Országonként elérhető maximum helyett  már évek óta egy közösen vállalható minimumban gondolkodunk.

A kulcsszó az egyéni hozzáállás. Voltaképpen nincs egységes határon túli magyarság. Ott vannak a szlovákiai magyarok, a romániai magyarok, a kárpátaljai magyarok, a szerbiai magyarok. Nem utolsósorban pedig ott van a szlovák, a román, az ukrán és a szerb kormány, amelynek úgyis lesz egy-két szava bármihez, amit Budapesten elhatároznak. Magyarországnak ahelyett, hogy közös álláspontot kikényszerítve lehetetleníti el a környező országbeli magyarságot, egyénileg kellene kezelnie minden kisebbséget, minden országot. Pragmatizmus és professzionalizmus mindenek felett. A jelenlegi szlovák körülmények mellett illúzió azt hinni, hogy a Fico-kormány bármilyen engedményre hajlandó lesz a magyarsággal szemben. A Felvidéken tüzet kell oltani és védeni azt, ami védhető. Jóval tágabb tér nyílhatna a párbeszédre ugyanakkor Romániában. Öt év múlva lehet, hogy fordított lesz a helyzet, ez a politika varázsa.

A jelenlegi modell egyszerű, kényelmes és tökéletesen hatástalan, a politikusok mégis hallgatnak, vagy  panaszkodnak és cinikusan összekacsintanak. Csak remélni merem, hogy egyszer majd a legfelsőbb szinten is belátják, hogy ez így nem mehet tovább. Magunkat áltatjuk, ha továbbra is a Nagy Magyar Összefogásban hiszünk, amely pusztán a létezésével kiköveteli magának a szükséges jogokat az egyes kisebbségeknek. Ez a hozzáállás  nem vezet sehová sem.

Pragmatikus, professzionális magyar külpolitikára van szükség, amely a lehetőségek függvényében kölcsönösen jó kapcsolatokat épít ki a környező államokkal. Jól működő kisebbségi magyar pártokra van szükség, amelyek nem elsősorban egymással egyeztetnek, hanem egyfajta hídszerepet töltenek be az országok kormányai között. Amennyiben ez a rendszer nem fog működni, marad a régi forgatókönyv – a határon túli politikusok egy közös utópián vitatkozgatnak majd, a környező országok pedig továbbra is az Ellenséget fogják látni a Kárpát-medence szívében, ami csak akkor szólal meg, ha éppen számon akar kérni valamit.