Igor Matovič, az SaS képviselőjelöltje a múlt héten blogjában bejelentette, hogy meg akarják vesztegetni. Aztán kiderült, hogy csak hazudta. Vagy nem is, a barátját védte. És ez a nagyon nehéz ember a parlamentben ül, az egyik új párt színeiben. Ő aztán igazán nem tehet róla, korábbi tevékenységével pontosan mutatta, mire lehet tőle számítani. Az, hogy ennek ellenére kapott 38 ezer karikát, az egy szindróma – annak a jele, hogy a szlovák politika beteg.
Önjáró, öntörvényű bohócokból túlkínálat van manapság. Matovičon kívül ott van ugye például a szintén pártalapítással kacérkodó Alojz Hlina, akinek a tevékenységéről kisebb dossziét állíthatnának össze a pszichológusok. Aztán ott van az Ember Akinek Nem Mondjuk Ki a Nevét, de Folyamatosan Tüntet, Általában a Magyarokért.
Nem mintha rosszindulatú személyekről beszélnénk. Sőt, nem lehet vitatni, hogy Matovič, Hlina, vagy az EANMKNDFTÁM alapjában véve jót akarnak tenni a világgal. De az is biztos, hogy egy szebb világban nem kerülnének a tűz közelébe, és csak a hatodik sör után szolgáltatnának témát a kocsmai beszélgetéseknél.
Akkor mégis miért lettek annyira közkedveltek a nagyon nehéz emberek? Azért, mert a nagyjából tíz releváns párt alig tudott kinevelni olyan politikusokat, akik képesek lennének elhitetni a választókkal, hogy értük vannak. Dzurindáék, Ficóék, de Bugárék és Csákyék is többet foglalkoznak a belső hatalmi harcokkal, mint az érdemi politizálással. Magyarul: egyszerűen nem törődnek a választóikkal, márpedig egy politikus célja, hogy a támogatóik feltételezzék, jobban átérzi az ő problémáikat, mint Pista, a szomszédból.
Nem csoda, hogy a harmadik vonal ostoba alakjai aratják le éppen a babérokat – nekik is nehezen lehet hinni, de ők legalább minimális meggyőződéssel állítanak… valamit, amivel néha egyet lehet érteni. Abban a pillanatban pedig, hogy bekerülnek a mélyvízbe, óriásit koppannak, mert semmilyen képzettségünk nincs ahhoz, hogy politikusként is megállják a helyüket, és csak magukra hagyatkozhatnak.
Létezik persze ennek az embertípusnak egy elődje is, minden öntörvényű politizáló észkombájn ősatyja, Ján Slota. Az ember, akire egy egész párt épült. Addig, amíg csak Slota játszotta a bohóc szerepét a politikában, nagyon könnyű volt kategorizálni a nagyon nehéz embereket: rosszindulatúak, megosztó személyiségek, hülyeségeket beszélnek és ebből élnek, csak az elvakultak szeretik őket. Abban a pillanatban, mikor feltűnik egy ellentétes ideológiájú nehéz ember – Hlina -, borul a definíció. Most pedig azon kapjuk magunkat, hogy a már így is épp eléggé törékeny kormánykoalíció kulcsa egy olyan lelkileg instabil képviselő, aki 38 ezer karikával került be a parlamentbe. Más szóval: teljesen jogos, hogy ott csücsül a képviselői padsorokban, mert ha valakit, hát őt biztosan a saját választói juttatták be. Szép kilátások…