Esterházy János emléknapokat tartottak Szlovákiában a politikus születésének 110. évfordulóján. Emléktáblát és szobrot lepleztek le, az SNS hangosan tiltakozott, a szlovák politikai elit – a kormányfő, a kormánypártok, az államfő – hallgatott.

Pedig komoly szimbolikus gesztus lenne, ha az ország köztisztviselői vállalnák a politikus örökségét. Nemelőször és nem is utoljára történik meg, hogy a szlovákiai és a magyar közvélemény másképp ítél meg egy történelmi személyiséget. Esterházy példamutatóan ténykedett a háború sújtotta klérofasiszta Szlovákiában, életműve egy szebb világban egy egész ország előtt lenne példa. Balszerencséjére magyarsága és jobboldali elvei miatt a csehszlovák kommunisták és a nacionalisták számára is kényelmetlen volt, nem is számíthatott arra, hogy akár a normalizáció, akár a bársonyos forradalom után a szlovák fél is tisztázza szerepét.

Ötvennégy évvel halála után pedig életművét másként ítélik meg a szlovákok és a magyarok. A legrosszabb, Vladimír Mináč-i hagyományokra építő nemzeti-kommunista történelemfelfogás nem csak Esterházy emlékét feketítette be. Hasonló okból hallgat a szakma és a politika az 1848/49-es szabadságharc szlovák-magyar vonatkozásairól, Szent Istvánról. Az utóbbi témában fellépő fogalomzavar okozta, hogy az országból kitiltott Sólyom László államfő baráti gesztusként avatta volna fel a kisebbségekkel való törődés üzenetét hordozó magyar király komáromi szobrát, de a nyilvánosság és a szlovák hatóságok provokációt láttak ebben. A helyzetet súlyosbítja, hogy Magyarországhoz hasonlóan Szlovákiában is egyre több híve van az alternatív történelemnek, egyetemes értékeket kérdőjeleznek meg, így kaphat szobrot Rajecben a Tiso-kormány külügyminisztere, a zsidókat deportáló Ferdinand Ďurčanský.

Ebben az alternatív történelemben Esterházynak csak a kivégzett hazaárulók közt jut hely. A „progresszív” jobboldali-liberális szlovák politikai elit hallgatott. Jobb esetben magától kellene megszólalnia és vállalnia Esterházy örökségét, rosszabb esetben a magyar koalíciós partnernek illene őt állásfoglalásra késztetnie. A tétovázás nem kifizetődő, az idő a hivatalos hazugsággyártóknak dolgozik. Rehabilitálásáig Esterházy nevével csak az SNS kirohanásaiban fogunk találkozni.

A cikk az Új Szó véleményrovatába készült

Első kiegészítés: A cikk megírásakor a szerző még nem tudhatta, mi történik Esterházy kassai mellszobrának avatóünnepségén. Kalmus gerillaakciójával igazából nem lehet mit kezdeni, az tényleg hozzátartozik a demokráciához. Annál szomorúbb viszont, hogy Richard Raši, aki többek között a Híd támogatásával lett Kassa polgármestere, szintén bírálta az aktust. És ami még szomorúbb, hogy a Híd képviselői közül egyáltalán senki sem szólalt meg az ügyben.

Második kiegészítés: Peter Morvay egy elgondolkodtató cikkben hívja fel a figyelmet Esterházy erényeire és hibáira. Csakhogy nagyvonalúan, vagy hanyagul egyáltalán nem helyezi el a megfelelő kontextusba a politikus revizionizmusát és antiszemitizmusát.

Revizionista eszméket hirdetett Esterházy? Igen, egyértelműen. Csakhogy teljesen mást jelentett nyíltan küzdeni a határok megváltoztatásáért a trianoni döntés után, mint napjainkban. Az “ország egységére veszélyt jelentő” politikusnak még miniszteri posztot is ajánlottak, ez manapság meg sem történhetne a nála sokkal mérsékeltebb Duray Miklóssal. Esterházy nézetei a maga korában teljesen elfogadottnak és szalonképesnek számítottak, csakúgy egyébként, mint a szlovák autonomista politikusok álláspontja, akik a maguk módján szintén az első csehszlovák köztársaság szétveréséért küzdöttek. Ilyen alapon egyébként Fedor Gált és a csehszlovák folytonosság híveit, azaz a liberális szlovák elitet is az állam ellenségének lehetne minősíteni 2052-ben.

Ami Esterházy nyíltan vállalt antiszemitizmusát illeti, arra önmagában nincs mentség (kivéve, ha a korszellemre hagyatkozunk, hiszen abban az időben ezen a téren is sokkal szabadabban foglaltak állást a politikusok, de ez az érvelés mégsem elegáns). A politikus viszont ennek ellenére is nyíltan és demonstratívan tiszteletben tartotta az élet szentségét vallástól és fajtól függetlenül, amire háborús tevékenysége fényes példaként szolgál. Pontosan ez jogosítja fel arra, hogy hősként tekintsünk rá.