Feddhetetlennek maradni a politikában nem könnyű – erre döbbenhetett rá Ľubomír Galko védelmi miniszter, mikor Robert Kaliňák a hétvégén azzal vádolta meg egy televíziós vitaműsorban, hogy a sebességhatárt túllépve száguldozott az autópályán. Szimbolikus megnyilvánulása egy olyan küzdelemnek, amit a kormánykoalíció nem, vagy csak nehezen nyerhet meg.
Az szinte mellékes, hogy Galko nem szegett meg semmilyen szabályt: törvényes keretek között, miniszteri előjogaival élve hagyhatta figyelmen kívül a korlátozásokat. Kaliňáknak nem is célja, hogy rámutasson a szabálysértés tényére és körülményeire. Az egykori belügyminiszternek éppen elég az a tudat, hogy gyanúba keverheti Galkót. Jelzi az állampolgároknak, hogy az új elit felfogásában semmiben sem különbözik a Smer, az SNS és a HZDS politikusaitól, a kormánypárti politikusok nem tudnak erkölcsileg elődeik fölé nőni.
Márpedig ez az a pont, amelynek kapcsán a jobboldali kormánykoalíció előszeretettel megkülönbözteti magát a baloldali pártoktól, ha már ideológiailag képtelen következetes döntéseket hozni. Radičováék fő üzenete, hogy az ügyeskedések és a kivételezések, a korrupció és a klientelizmus korszaka lejárt, intézkedéseikkel felszámolják a jelenséget. Szimpatikus lépés, de ezeket az elveket könnyű lejáratni is: elég rámutatni, melyik politikus miként tart igényt a régi előjogaira.
A gyanús közbeszerzési eljárások ügye ugyanezt a problémakört feszegeti: az előző kormány pazarlása után az átláthatóságot és a világos szabályokat ígérő új koalíciót azzal lehet könnyen támadni, hogy valaki rámutat, az ügyeskedés ugyanúgy folytatódik. Nem véletlen, mekkora botrány lett az adóigazgatóság kassai épületének bérlése körül, pedig a baloldali kormányhoz köthető sikkasztásokhoz képest viszonylag kis összeg – nagyjából évi 700 ezer euró – forgott kockán.
A korrupciót, a klientelizmust, a céltalan előjogok elleni küzdelmet nem lehet relativizálni. Nehéz azt erényként beállítani, ha egy politikus „kevésbé“ lop, kevéssé él előjogaival, vagy csak néha próbálja meg becsapni a választópolgárt. Elég baj lenne, ha ilyesmivel kampányolnának a politikusok, vagy ez befolyásolná a választókat.
Különösen nehéz a jobboldali pártok harca: egyáltalán nem szabad okot adniuk arra, hogy kapcsolatba hozzák őket a visszaélésekkel. Bármilyen igazi vagy mondvacsinált botrány hitelteleníti mondandójukat, egy szintre kerülnek azzal az ellenzékkel, amelytől minden eszközzel próbálják magukat megkülönböztetni. A Smer ennek teljes tudatában alakítja stratégiáját, egyben biztosak lehetünk: lesz még éppen elég botrány, ami témát ad az ellenzéki politikusoknak – és a választóknak.