A Szótlan Szemtanú előrebocsátja, nem látta a filmet, csak a nyilvános trailert. A Szótlan Szemtanú soha nem élt huzamosabb ideig Magyarországon és eszében sincs megkérdőjelezni azok fájdalmát, zavarát és csalódottságát, akiket származásuk hozott nehéz helyzetbe. A Szótlan Szemtanú mégsem érti, hogy miért ez a nagy búsongás. A Szótlan Szemtanú fél attól, hogy a szlovákmagyarozásra adott reakciókból azonnal világossá válik, miért ez a nagy búsongás.
Kezdjük a szembetűnő problémákkal. A Szótlan Szemtanú nem szereti az álkorrekt dokumentumfilmeket. Nem tetszik neki, hogy valaki látványosan pityereg, mit ad isten, pont a kamera előtt (és sajnálja az érintettet), nem tetszik neki a “véletlenül” előkerülő árpádsávos zászló és a véletlenül odakerülő szlovákmagyar, akinek viszont az árpádsávos zászló nem tetszik. Véletlenül. A Szótlan Szemtanú nem tudja, hogy miként fog kinézni végleges formájában a film: vajon pont ugyanennyire lesz hatásvadász és a szereplőgárda véleménye is végig ezen a vonalon fog mozogni, miszerint szlovákiai magyarnak lenni Magyarországon rossz és negatív élményekkel teli, egyszóval merő szívás? Vagy látszani fog, hogy jóval vegyesebb a kép? Utóbbi esetben a Szótlan Szemtanú elnézést kér az alkotótól. Ami viszont nagyon nem tetszik neki, hogy a szlovákiai magyarokról ismét egy olyan film készült, ami tele van önsajnálattal a gonosz világgal szemben, amelynek nem tetszenek a kitaszított “szlovákmagyarok”. Meglehet, ez nem a rendező hibája. Ez a korszellem. És most akkor a Szótlan szemtanú igazságtalan módon a trailerrel kapcsolatos frusztrációját átvetíti magára az alkotásra, illetve a célcsoportra.
A film egész hangulata azt sugallja ugyanis, hogy szegény, elesett szlovákmagyar sokadszorra is védelmet vár. Most éppen a magyaroktól. Alanyi jogon, már csak azért, mert szlovákmagyar – legalábbis mással nem lehet magyarázni a megkérdezettek felhőtlen optimizmusát, ami feltételezte, hogy korrekt bánásmódban részesülnek egy olyan közegben, ami nyelvében azonos, viselkedésmódjában idegen. Márpedig egy nagyon kemény világban élünk, ahol a megbecsülést nem lehet alanyi jogon megszerezni (vagy csak kevesekben), a gyűlöletet annál inkább. Ehhez egyébként nem kell szlovákmagyarnak lenni, a románmagyarok, a cigánymagyarok, a kövérmagyarok, az ápolatlanmagyarok is kapják az osztást rendesen. Az egyszerű szemlélődőnek pedig két választása van: elkezd panaszkodni arról, mennyire rossz dolog is ez, vagy pedig összekapja magát, és hagyja, hogy beszéljenek helyette a tettei. Nekünk, szlovákmagyaroknak, úgy tűnik csak a sajnálkozás maradt. Ismét.
Ami még szomorúbb, hogy a film félelmeit a szlovákmagyarok nemezisei, a turbómagyarok reakciója fogja fényesen indokolni. Mert a turbómagyarok fekete-fehér világképében a szlovákmagyarok átkerülnek a szopóágra ellentétben a magyarságukat büszkén vállaló, valóban zászlóval iskolába masírozó imaginárius felvidéki magyarokkal. Ennyit erről.
A Szótlan Szemtanú hisz egy jobb világban. Egy olyan világban, ahol a “szlovákmagyarok” talpraesettek, nem a státuszukkal, hanem a tetteikkel bizonyítanak. Olyan tettekkel, amelyekkel magukon segítenek, de arra minden társuk büszke lehet. Esetleg még irigyeik is lesznek – mert az csak azt fogja bizonyítani, hogy valamit nagyon jól csinálnak.
ui.: Erdélybe persze jutott egy Open Stage Székelyland, nekünk meg Pesszimista Pistával kell megbarátkoznunk.