A Szótlan Szemtanú számára az utóbbi hónapokban egészen perverz élvezeteket tartogatnak a politikai és közéleti témájú magánbeszélgetések. Mivel a szerző (szerencsétlenségére?) a szivárványos politikai spektrum mindkét oldalán található személyekkel rendszeresen kommunikál, van némi összehasonlítási alapja. A nagy horderejű ügyeket érintő beszélgetések közös nevezője pedig ott kezdődik és végződik, hogy fejtegetésbe fulladnak arról, kinek lehetett érdeke az az “x” dolog, ami nagyon felháborító, rettentően alattomos, és teljesen nyilvánvalóan az ellenség műve.
Merthogy semmi sem történik előzmény nélkül. Lásd még: a színésznő az azért van ott, ahol, mert valakivel összefekszik, az előléptetett kolléga piszkos trükkökkel nyomul, a sikeres vállalkozó korrupt. Az újságíró a sötét nagyúr gerinctelen csicskája, az alapítvány ki van szolgáltatva a sötét nagyúr által egyébként bábon rángatott pártnak, miközben semmi sem történik gondosan megtervezett előzmény nélkül. Bármilyen gyanús, szokatlan, visszhangot kiváltó esemény direkt utasításra születik, a háttérben pedig pénzember vagy politikus híján is ott van a titkosszolgálat és/vagy a meg nem nevezett gonosz Kisebbség. Na jó, a Szótlan Szemtanú azért megnevezi: vagy a Zsidók, vagy a Nácik, vagy az Elszlovákosodott Idegenszívű Magyarok tartoznak ebbe a szerepbe.
A Szótlan Szemtanú jobb és türelmesebb napjain közbeszól, és lassan elmagyarázza, hogy véleménye szerint a világ az egy gyönyörű hely, ahol gyakran csak a körülmények összejátszása folytán, vagy önerőből születnek meg olyan csodálatos dolgok, amelyek aztán a kelleténél jobban elgondolkodtatják a vitapartnereket. Például ha valaki nyilvánosan felszólal a francia expresszionizmus védelmében, akkor az nem biztos, hogy azért van, mert lefizette a francia művészlobbi, hanem – horribile dictu – saját magától szereti a francia expresszionizmust, vagy éppen a jelenséget összetévesztette az eszpresszókávéval, amit szintén szeret. A Szótlan Szemtanú ekkor általában megkapja a kisgyerekeknek járó fejsimogatás verbális változatát, a lenéző kinyilatkoztatást, miszerint nem kéne annyira naivnak lenni, a sötét erők tényleg ott munkálkodnak a háttérben.
A dolog ott kezd igazán viccessé válni, mikor pár beszélgetéssel később ugyanezek az emberek azon sopánkodnak, hogy a gonosz közvélemény teljesen félreértelmezte és egy másik, a háttérben ugrásra készen ácsorgó gonoszhoz köti valamelyik húzásukat. Ilyenkor a Szótlan Szemtanú virtuálisan a kezébe temeti az arcát, majd két mély lélegzetvétel után biztosítja az illetőt arról, hogy nem lesz semmi gond, mert a tettek magukért beszélnek. És azoknak gyakran semmi közük nincs az érdekekhez, zavaros háttéralkukhoz, vagy az ördöghöz köthető, vérrel jegyzett paktumokhoz. Legyen a képzelt háttérben Világi, Duray, Csáky, Bugár, Szigeti, Barak, vagy éppen Mihályi Molnár. Aztán a Szótlan Szemtanú idővel megtudja, hogy a sértett szerint a nemes tett befeketítése a gonosz erőkhöz köthető, becsszóra, elmosolyodik, majd tovább írja a maga dolgait.