Sci-fi novella.

Nehéz napon volt túl az MKP Čajaková utcai kampánystábja. Szorgosan dolgoztak a plakátokon és a következő hetek stratégiáin a zseniális látnok, Wertheimer úr vezetésével. Wertheimer úr, a korszakos stratéga úgy fogadta el a párt felkérését, miután a marketingosztályon rájöttek, hogy maguktól képtelenek hiba nélkül összerakni két mondatot.

A kampányguru idegesebb volt a szokásosnál. Késésben voltak, és neki kellett egy számítógépen helyre pofozni a váltóplakátok sémáját, dupla műszakot vállalva. A helyettese ugyan helyi erő volt, de mint kiderült, az egész napja azzal telt, hogy egyre reménytelenebbül keresgélte, hol kell bekapcsolni az iMacet.

“Vizuális elemek? Csekk. iStock-fotók? Csekk.  Kampányszöveg? Minden rendben.” – dörmögte Wertheimer úr, mögötte pedig a stáb tiszteletteljes pózban vigyázban állt és hallgatott. Néha, mikor a tapasztalt masinátor tekintete feléjük révedt, elkezdtek bólogatni. A csendet végül az a biciklisfutár törte meg, aki teljesen váratlanul robbant be a szobába. Kezében egy csomagot tartott, amit bizonytalan mozdulatokkal lóbált a terem egyetlen számítógépénél ülő guru felé.

“Megjött a mesterszalag! Egyenesen Rimaszentlászlóról!” – lihegte, átadta az aprócska küldeményt, majd a konyha felé vette az irányt. “Tökéletes, immár a célcsoportokra méretezett audiokommunikációnk eszközét is a kezünkben tartjuk” – jelentette ki Wertheimer úr a stábnak és kihámozott a csomagból egy cédét, majd mikor az értetlenkedő arcokra nézett, gyorsan pontosított – “Ez egy dal. Majd lejátsszuk a kampánygyűléseken!”

“A huszonnégyest! Kell szavazni!” – csendült fel a nótaszó a teremben. A stábban néhányan bizonytalanul, több-kevesebb meggyőződéssel tipegni kezdtek, és mire a dal véget ért, néhányan már párosban ropták. “Tetszett, ugye?” – kérdezte tőlük Wertheimer úr. A stáb szaporán bólogatni kezdett, egyikük azonban (aki még nem tudta, hogy most tesz szert néhány halálos ellenségre) bátortalanul megszólalt: “Nézze, uram, becsülöm a képességeit, meg minden, de nem lesz ez egy kicsit egyszerű és közönséges?”.

A teremben síri csend támadt, de Wertheimer úr nem tűnt csalódottnak. “Fiam, látom, csak megtanultál valamit az elmúlt két hétben. Ez igazából egy targetált, azaz célzott dalocska. Egyszerű, mint a faék, tudod, mint a lebobéla meg a szpolupráca üzenetek, megtalálja az embereit. A kulcsszó, hogy ezt majd szépen lejátszzuk azokon a gyűléseken, ahol abban reménykedünk, hogy többet tudunk fizetni a kisebbségi szavazóknak, mint a Moszt!” – oktatta a társaságot. Ásított egyet, és bár nem járt későre, öreg csontjaiban már érezte az előző esti éjszakázást. “Elmegyek aludni, mára ennyi volt gyerekek. Aztán holnap folytatjuk” – jelentette ki Wertheimer úr, majd komótos, cammogó léptekkel elhagyta a termet.

A stáb magára maradt. Az egyikük, aki az átlagnál jobban értett a számítógépekhez, megnyitotta a lejátszót, és még egyszer berakta a dalt. Meghallgatták és gratuláltak egymásnak a jó munkához. “Te, igazából ezzel a dallal csinálhatnánk még valamit, olyan függőséget okoz, mint a nyanket.” – jelentette ki az egyik, az átlagosnál képzettebb stábtag. A Hogy Kampányoljunk kiadványt olvasva tudott már ezt-azt a progresszív módszerekről. “Laci, neked van egy jutúb-kontód, ugye? Csinálunk ebből egy fasza vírusvideót, hadd hallja mindenki, milyen ügyesek is vagyunk itt, az MKP-nál. A Nochta Edit félrenyeli a kávét meglepetésében!” – jelentette ki ellentmondást nem tűrően a stratéga.

És így a videó felkerült a netre. Addig él, amíg le nem veszik.