Nem egész egy éve jelentek meg a Kétnyelvű Dél-Szlovákia mozgalom matricái a csallóközi üzletek kirakatain. Azóta több követőre és támogatóra találtak az aktivisták – és néhány bírálóra is, akik felteszik a kérdést: valóban matricákkal kellene harcolni a kisebbségi jogok bővítéséért? Tegyük fel hát mi is!
A matricázás logikája egyszerű. Dél-Szlovákiában többségben vannak az egynyelvű szlovák feliratok. Ez korlátozza a magyar nyelv használatának lehetőségét, ami a nyelv háttérbe szorulásához vezet. A nyelvtörvények megkövetelik, hogy az üzleteknek és hirdetéseknek szlovák felirata legyen. A magyar nyelvűt nem írják elő, de nem is tiltják, ezért a tulajdonos döntésétől függ, kétnyelvű lesz-e például egy vendéglő felirata vagy reklámtáblája. Ha nem, kap rá egy figyelmeztető matricát.
A fenti gondolatmenettel sokan egyetértenek, de nem mindenki. A matricázás elleni legfőbb érv, hogy szükségszerűen konfrontációhoz vezet, kétszeresen is. Egyrészt senki nem örül annak, ha az üzletét vagy a hirdetőtábláit ragasztják le, ezért az érintett magyar vállalkozók kifogásolják a módszert, még ha egyet is értenek a céllal. Másrészt a szlovákok egy része a magyar nyelv szerepének növelését célzó minden lépést a status quo felrúgásának tart, ezért számukra maga a célis elfogadhatatlan, a módszertől függetlenül.
Ne áltassuk magunkat: a matricázás valóban konfrontációhoz vezet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy le kellene mondani róla.
Ami a matricázás célját illeti, a konfrontáció nagyrészt félreértésből fakad. Mivel a szlovákok nem értik a problémát, ezért valamilyen rejtett revizionista aktivizmust, nacionalista provokációt látnak mögötte. Az aktivisták azonban gondosan tartózkodtak minden szélsőséges megnyilvánulástól. Nem a szlovák feliratok magyarral való leváltását, hanem magyarral való kiegészítését szeretnék elérni. Olyan kétnyelvűségért küzdenek, ahol mindenki a saját nyelvén olvashatja ugyanazt a feliratot, tehát a szlovákok sem kerülnének hátrányba.
POLL
Ez teljesen legitim cél, ami ellen a szlovákoknak sem lehetne kifogásuk. Ha mégis van, az vagy a már említett félreértésből, vagy ennek a legitim célnak a kétségbe vonásából fakad. Van ugyanis a szlovákoknak egy másik csoportja, akik a magyar nyelv minden nyilvános jelenlétét és használatát sértőnek érzik, akiket a magyarok létezésének minden nyilvános bizonyítéka irritál.
Aki kétnyelvű feliratokat szeretne, ezekkel a véleményekkel valóban konfrontálódni kényszerül – akár egyéni, akár közösségi szinten. Megértem, hogy vannak, akik ezt szeretnék elkerülni, és inkább lemondanának a kétnyelvű feliratokról. Szívük joga. Azonban ezt a döntést csak saját maguk nevében hozhatják meg; semmilyen erkölcsi alapjuk nincs arra, hogy a másképp gondolkodó szlovákiai magyarokat arra kérjék, hogy ők is mondjanak le a kétnyelvű feliratokról a „békesség” érdekében. Konfrontáció és konfrontáció között tudni kell különbséget tenni. Amíg a cél teljesen legitim – márpedig itt az –, mindenki szabadon dolgozhat elérése érdekében.
A magyar nemzetiségűek között alig van, aki a célt kifogásolná, a módszerrel viszont többen vitába szállnak. Tény, hogy az a vállalkozó, akinek üzletére vagy hirdetőtáblájára matrica kerül, nem fog örülni neki. Egyesek szerint rongálásnak számít, ezért feljelentést tesznek miatta, mások szerint inkább elriasztja, mint megnyeri a potenciális szövetségeseket.
Ennek az ellenkezésnek akkor lenne értelme, ha lenne valamilyen valós ok, ami miatt a vállalkozók nem használhatnának kétnyelvű feliratokat. De ilyennel nem találkoztam. Egyesek szerint a kétnyelvű feliratok túlzsúfoltak. A dél-tiroli és finnországi példák – sőt, az egyre szaporodó otthoniak is – bizonyítják, hogy ez mennyire nem igaz. A másik érv a kétnyelvű feliratok többletköltségeivel kapcsolatos. Pedig a kétnyelvű felirat semmivel nem drágább, mint az egynyelvű. Lecserélni persze kerül valamibe, ezért kell eleve kétnyelvűként elkészíteni.
Az egynyelvűség igazi oka sokkal prózaibb. A mečiari időszak alatt megszoktuk, hogy a szlovák felirat a biztos, az miatt nem bántanak senkit. Elfogadták ezt a vállalkozók, elfogadta ezt a szlovákiai magyar közösség is, mivel nem volt más választása, ha nem akart az állam céltáblájává válni. A helyzet azóta megváltozott: jelenleg van lehetőség és igény is a kétnyelvű feliratokra, azonban a vállalkozók többsége ezt nem tudatosította.
Alapvetően két módja van annak, hogy ezt megértessük velük. Az egyik a közvetlen kapcsolatfelvétel, amikor a vásárlók jelzik az üzletnek, hogy igénylik a magyar feliratot is. A másik pedig a probléma nyilvános tematizálása, ami jelzi a közhangulat változását. Mindkettőre szükség van, a matricák pedig mind a két funkciót betöltik. A nyilvános kommunikáció egy formáját jelentik, amelyet mindenki láthat, köztük más érintettek, és az üzenet elfogadását vagy elutasítását is mindenki nyomon követheti az üzlet feliratainak megváltozásán. Ebből a szempontból sokkal hatékonyabbak, mint a négyszemközt zajló megbeszélések.
Értem, miért tartják az érintett vállalkozók a módszert túl konfrontatívnak. Amit nem értek az az, hogy miért lenne más a hozzáállásuk, ha az aktivisták személyesen keresnék fel őket. Az üzenet ugyanis mindkét esetben ugyanaz: tessék kétnyelvű feliratokat használni. És ezt egyvalaki tudja megtenni: az érintett vállalkozó. Nem kell hozzá sem hivatalos engedély, sem közvélemény-kutatás.
Ha ezt a vállalkozó nem teszi meg, azzal megfosztja a szlovákiai magyar ügyfeleit anyanyelvük használatának lehetőségétől. Ez nem törvényellenes, de teljességgel illegitim, erkölcsileg releváns módon nem indokolható. Ezen a lovon ülve pedig nehéz kifogásolni a módszert, mely egy teljesen legitim cél elérésére irányul. Más pedig nem nagyon van, aki kifogást emelhetne. A matricázás ugyanis nem általános jellegű vandalizmus: az aktivisták nem közterek véletlenszerű rongálásával népszerűsítik elképzeléseiket. Csak azokat érinti, akik eleve védhetetlen álláspontot képviselnek.
Nem kizárólagos, de nélkülözhetetlen módszer a matrica
Természetesen a matrica önmagában nem oldja meg a problémát. Ez mellett szükség van azoknak az üzleteknek a nyilvános összeírására, ahol használják a magyar nyelvet és ahol nem. Erre is van már példa Szabadkától Komáromig és Érsekújvárig. Az egyes üzleteket személyesen is meg lehet szólítani a kétnyelvűség bevezetésére, és akár anyagi, nyelvi, módszertani segítséget is fel lehet ajánlani a kétnyelvűsítéséhez. És végül nyilvános bojkottot lehet hirdetni az egynyelvű boltok ellen. Ami közös ezekben, hogy közös fellépést kívánnak meg, egyéni szinten nincs értelmük. És ennek a közös fellépésnek a megteremtéséhez a matricáknak nem kevés közük volt.
Nem szeretném, ha a helyzet további feszültséghez vezetne vállalkozók és ügyfeleik között. Azonban még inkább nem szeretném, ha a konfrontációt a status quo konzerválásával kerülnénk el. Mivel erkölcsileg elfogadhatatlannak tartom az egynyelvű feliratokat, a mindenki számára elfogadható megoldást a teljes kétnyelvűségben látom a kisebbségek által lakott területeken. Ennek elérését vagy törvény biztosítja, vagy aktív állampolgárok fogják kivívni. A törvényes megoldásról politikai képviseletünk lemondott, az állampolgárokra bízva a kérdést. Ebben a helyzetben nem látok más lehetőséget, mint a kétnyelvű feliratok követelését. Ha kell, akár matricákkal is!
