Úgy látszik, szlovákiai magyar berkekben ismét aktuális témává válik a területi autonómia. Egyáltalán nem vagyok alapból autonómia-ellenes, de az erről szóló vitát, jelenlegi formájában, nagyon kártékonynak tartom.
Nem tartom túl hasznos hozzáállásnak, ha valaki egy szakmai vitában az autonómia melletti kiállást használja magyarságmércéül. Az autonómia szó nagy ellenállást vált ki szlovák körökben, és nyilván vannak, akik ezért ágálnak ellene, de ez legyen az ő gondjuk. Engem jobban zavar, hogy magyar oldalon sokszor egy olyan csodaszerként jelenik meg, amelynek a tartalmáról semmi nem derül ki. Pedig pont ennek meghatározása lenne az igazi feladat.
Mi sem egyszerűbb, mint szlovákiai magyar „autonómia-harcossá” válni. A módszer egyszerű: jelöljünk meg néhány kisebbségi problémát (Beneš-dekrétumok, asszimiláció, munkanélküliség, államnyelvtörvény, korrupció, a sor tetszés szerint folytatható), és ezek megoldásaként a „területi autonómiát”. Annak elmagyarázása, hogy ez hogyan is oldja meg a problémákat, nyugodtan elmaradhat. Elég a címke.
Nekem ez sajnos kevés. Hiszek abban, hogy minden problémára van megoldás, de egy javaslatot csak a tartalma alapján lehet értékelni. A neve kevés. Van példa olyan területi autonómiára, amelyik jól tudja kezelni a fenti kérdéseket, és van olyan, amelyik egyáltalán nem. Nincs az autonómiának olyan univerzális jelentése, amely leírná, hogy milyen jogosultságokat biztosít az érintettek részére. Minden esetben meg kell tölteni tartalommal, márpedig az az adott kisebbség feladata. A vita arról kellene, hogy folyjék, hogy mi a jó megoldások lényege, és nálunk hogyan lehetne alkalmazni őket.
Az autonómia ugyanis nem cél, hanem eszköz. Önmagában nem old meg semmit, sem a déli régiók nehéz gazdasági helyzetét, sem a kivándorlást, sem az asszimilációt, sem az alacsony születésszámot. Dél-Tirolban megoldotta, mondják egyesek. Ez igaz, de a kérdés az, hogy konkrétan hogyan oldotta ezt meg. A siker kulcsa nyilván nem az, hogy autonómiának nevezünk el valamit. Valami másnak is történnie kell még.
Tegyük fel, hogy sikerül létrehoznunk egy magyar többségű autonóm területi egységet Szlovákiában, érdemi jogkörökkel. Milyen nyelvhasználati szabályozással érjük el, hogy a magyar nyelv egyenrangú legyen a szlovákkal ezen a területen? Hogyan növeljük a magyar iskolák színvonalát, és a magyar iskolákba íratott gyerekek arányát? A magyar nyelv presztízsét a munkaerőpiacon? És a születésszámot? Meg a gazdasági növekedést?
Ezek nélkül a válaszok nélkül az autonómiázásnak semmi értelme. Nagy a gyanúm ugyanakkor, hogy a jó megoldások nagy része számára irreleváns az autonómia. Tévedés ne essék, kompatibilis vele, de nem függ tőle. Ha találunk ilyet, akkor egy fontos érvet találtunk az autonómia mellett. Erre még otthon nem láttam példát.
Természetesen ettől még semmi bajom azzal, hogy ha valaki ezekre a lényeges kérdésekre tett javaslatát autonómia-modellbe csomagolja. Egy jó megoldásnak ez nem árt. De azokban a javaslatokban, amit én láttam, a csomagoláson kívül semmi sem volt. Mintha a cél nem a megoldás lett volna, hanem az autonómiára való öncélú hivatkozás.
Márpedig így nehezen lehet bárkit is meggyőzni arról, hogy nekünk pontosan miért is van erre szükségünk. Sem a szlovák közvéleményt, sem a politikusokat, sem a nemzetközi szervezeteket, de még az egyszeri szlovákiai magyar választópolgárt sem. E nélkül ez hitkérdéssé válik, azt akarjuk tőle, hogy higgyen benne, de a miértre nem kap semmi választ. A szlovákok meggyőzése pedig szinte már nem is cél, hiszen érdemi érvek nélkül ez nyilván nem is kísérelhető meg. Így válik az autonómia-diskurzus az egész koncepció politikai temetőjévé, gátjává és nem elősegítőjévé közösségi útkeresésünknek.
Mintegy mellékesen pedig kidobunk jó néhány használható megoldást is az ablakon, csak mert azok nem az autonómián alapulnak. Elvégre, amíg az meg nem valósul, addig minden csak „látszatmegoldás”, tehát aki két szalmaszálat is keresztbetesz autonómia nélkül, az a nemzet ellen dolgozik. Nem kell itt pedagógiai dokumentáció nyelvén meg hatékony kultúra-finanszírozáson agyalni, ami az „igazi” nemzetieknek kell, az a végtelenségig tartó autonómiára-várás. Mohácson kívül, persze.
Szerintem ahhoz, hogy ténylegesen eljussunk egy a szlovákiai magyarság számára megfelelő állapothoz, első lépésként magunk számára kell megvilágítanunk az utat. Nincsenek rövidítések, nem kerülhetjük ki a vitát azzal, hogy az autonómia úgyis mindent megold, a részletekkel nem kell foglalkozni. Ha végül ott kötünk ki, semmi kifogásom nem lesz ellene. De ahhoz, hogy elinduljunk végre, tényleges iránytű és térkép kell, nem egy üres fogalom.
Persze a fentiektől függetlenül nyugodtan kiabáljon mindenki autonómiát. Csak ne tegyen úgy, mintha ezzel a megoldást keresné.
